Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Rónay László: Fordulat Babits prózájában (Timár Virgil fia)
továbbiakban Bergson hatott rá. Nem tartozott Ferenczi Sándor társaságához, tudomásunk szerint a freudizmus sem volt olyan döntő élménye, mint például Kosztolányié, kinek regényeit a kortárs-kritika egy-egy freudi tétel irodalmi megvalósulásaként elemezte. A Timár Virgil fia azonban olyan vonatkozásban is figyelmet érdemel, hogy az író a legaprólékosabb pontossággal építi magát a konfliktust is, nagy gondot fordít az egyes szereplők lelkében lejátszódó folyamatok aprólékos rajzára. Már a regény első lapjain tanúi lehetünk, ahogy Timár Virgil tudatalattijából életre kelnek látszólag végérvényesen eltemetett eszmék, gondolatok. Azon töpreng éppen, hogyan is lehetne nevelője és eligazítója tanítványainak, mikor oly keveset tud az életről! S ekkor hirtelen „különös emlékek kezdtek lelkébe tolongni... Azt hitte, régen elfeledte őket, maga is meg volt lépetve, hogy emlékszik rájuk . . . Szavak támadtak föl, amiket szeminarista társaitól hallott, — a közös dormitórium fülledt homályában, hol a serdülés tikkadt vihogásai és ijedt imái rezzentek ki olykor a paplanok alól —, szavak, amikre nem is figyelt, akarva nem figyelt, amiket mégis olyan jól megjegyzett. Félig értett és tulajdonképpen egészen ártatlan célzások, most már tudta ártatlanságukat, de akkor . .. akkor nem látszottak ily ártatlanoknak. Akkor mögöttük kísértett az ifjúság minden kísértete". A szemináriumi évek, a kispapok közösségének emlékei, a kolostorban eltöltött ifjúság közös csínjei, félelmei, örömei és homályos bűntudatai visszatérő motívumai a neokatolikus regényeknek. (Egészen paradoxitásig fokozva jelenik meg a téma Nourissier nálunk is népszerű könyvében.) A Timár Virgil fia azért jelent külön színt e regényfolyamban, mert a lelki konfliktust egyszerre két oldalról ábrázolja. Szemben áll benne egyrészt a világ — amit Vágner Pista és anyja alakja szimbolizál —, és a kísértés — Vitányi alakjában —, másrészt a pap, aki érzi és átérzi papi küldetésének minden kötelességét. (Egészen más alaphelyzetben, de ugyancsak a pap és küldetése konfliktusát fogalmazza meg Graham Greene a Hatalom és dicsőség lapjain.) Ez a kristálytiszta élességgel tudatosult „papiság" hatja át Timár Virgilt, amikor belép a piszkos, elhanyagolt Stirling-házba, hogy e bűnös környezetbe elhozza a vallás vigaszát: „S érezte most Timár, döbbenve, hogy ő pap. Hogy őt egy felsőbb világ küldötte el ide, hogy ő a lelki vigaszt, az utolsó kenetet jelenti ezekben a nyomorult szemekben. S egyszerre, egy pillanatban, iszonyú szégyen töltötte meg, maga sem tudta, miért?... Timár végtelen részvétet érzett e szegény világgal". Nem lehet véletlen, hogy Babits, aki oly tudatos író volt, ennyire aprólékos gonddal ábrázolja Timár Virgil lelki életét, s engedi látnunk annak szinte minden összetevőjét, legalábbis azokat, melyeket Freud vagy egy lelkes követője fontosnak érzett volna. „Az anyját nem ismerte, hideg üvegből szívta ő a tejet, s egy laposmellű, csontos némber vigyázott rá később, némber csak és nem nő, félig munkás, félig cseléd az apjánál, egy valóságos nemnélküli paraszt. Az apja egy bigott kertész volt, és a kis Jani (mert ez volt a neve, mielőtt új emberré vált a szerzetességben) ott ült naphosszat a kockás ágyások szélén, a porhanyó földön és a szentképeket rakosgatta ölében, amiket jó viseletéért a hittanártól kapott. Már akkor a szentek ragadták meg a képzeletét, ezek a rejtelmes lények, akik behatoltak az égi tudományba, s csodákat tudtak tenni imájukkal, s mégis alázatosak voltak, mint a gyermekek, s mosolyogva tűrték a vértanúság minden szenvedését. Ezek soraiba vágyott az ő gyermekszíve, s el-elborzadva kérdezte magától, tudott volna-e oly hős lenni, mint ők, s bátor vallomást tenni hitéért a pribékek előtt?"
