Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Rónay László: Fordulat Babits prózájában (Timár Virgil fia)
Az ebédlőből a dohányzóba mennek a szerzetesek, s „egyre sűrűbb lett a szobában a füst, egyre kékvörösebb a borkedvelő tornatanár arca. A délutáni napfény ferde aranysávokat vont a kavargó füstbe, csöndes fényeket villantott föl a borospoharak peremén, megfestette a forró fekete páráját. A régi barátok szellemei megint előmerészkedtek a zugokból és a dohányfüst köpenyében lengedezve halkan kibiceltek". Jellegzetes képe lehetett ez a kor magyar „intelligenciájának". Ugyanilyen kavargó dohányfüstben veri a blattot a „párducok" asztaltársasága Kosztolányi Pacsirtájában, a különbség legfeljebb az, hogy ott nem a régi szentek kibicelnek a játékosoknak, hanem a csüggedt tekintetű Széchenyi István, aki egykor más rendeltetéssel alapította és kezdeményezte a kaszinókat (mint ahogy eme régi szentek is más érdemeikért emelkedtek a szentek sorába). A rendházban „nem uralkodott a testvériség szelleme", s Timár Virgilnek kimondva, kimondatlanul egyik nagy csalódása ez. Mi sem állott távolabb tőle, mint rendtársainak rejtett kis civódásai, lappangó ellenszenvei, előlük menekült szobája csendes magányába, hol idejét kedve szerint tölthette a régi szentek legendáriumainak, vagy a nagy gondolkodók műveinek olvasásával. „Ártalmatlan volt, nem sok vizet zavart". Tegyük hozzá: egész egyénisége inkább ferencesnek mutatja, semmint ciszternek. Egyébként tipikus papi figura, amikor meghallja, hogy Pista édesanyja kanárit hozatott halálos ágyához vigaszul, hogy a madár hangja régvolt gyermekéveit idézze vissza, Timár kötelességének érezte „néhány dorgáló szót tenni", mert: „Szép dolog, ha beteg anyját kedves emlékeinek feltámasztásával vigasztalja, de ne felejtse el, hogy a betegek igazi vigasza mégis az Űr szentségének vigasza ... Senki sem oly erős, hogy ezt nélkülözhetné: bűnös emberek vagyunk mindannyian". Csodálni lehet-e, hogy Pista, aki ezt az egyetlen tanárát másnak érezte, mint a többit, e vigasztaló szavakra „elborult,... oly hirtelen és őszintén, mint az április"? Timár Virgil azzal is kiemelkedett társai közül, hogy kitűnő tanár volt, nem elégedett meg az évek során közhellyé és modorrá vált sztereotípiák ismételgetésével, hanem az anyagban is új és új fölfedezéseket tett. Szerette tanítványait. „A fiai... — gondolta föl s alá sétálgatva a padsorok között. — És mégis, mennyire nem ismeri őket!" E néhány szóval persze nemcsak a szerzetes-tanárt jellemzi Babits, hanem saját magát is. A Keresztül-kasul az életemen fogarasi fejezetében, noha nyomatékosan hangsúlyozza, hogy úgy érezte magát az isten háta mögött, mint Ovidius a Fekete-tenger partján, szükségesnek tartja elmondani, mennyire szerette az ottani vad fiúkat, „különös csinosságukat, alattomos, szinte állati kedvességüket s az elhasználatlan népi energiát, amit bennük éreztem". Babits érzései Timár Virgiléi is, aki ugyanezzel a csodálkozó, fölfedező szeretettel fordult Pista felé napról napra. Timár Virgil részben azáltal válik egyre emberibbé, hogy fokozatosan pattognak le róla a szerzetesi élet során rárakódó páncél elemei. Aki ezt az életformát választja, nemcsak arra vállalkozik, hogy istennek szenteli életét, hanem arra is, hogy legalább részben szakít a világgal. A regény nagy konfliktusa éppen innen fakad: Timár Virgil életébe betör a világ, s ő enged a hívásának. Babits rendkívül finoman ábrázolja, ahogy tanárhőse gondolkodásában megkezdődik a lassú átalakulás. A „rideg fegyelemtartási elvek" szerint működő zirci tanárokkal ellentétben ő „rokonszenvet" érez Lina és Pista iránt, sőt, hazugságba is bonyolódik a beteg asszony kedvéért. Csodálatos érzés keríti hatalmába: „először érezte életében, hogy van valaki, egy kedves és gyengébb lény, aki rá támaszkodik, a szeretet önzésével, akinek ő immár valakije ..."
