Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél

ebben a szellemben olvasni; más fejezetekben viszont tagadhatatlanul külső a párbeszéd, Kosztolányi ilyenkor azért hangsúlyozza a történetbefogadó jelenlétét, hogy önállóságra biztassa olvasóját a történet értelmezésében. Világkép Kevés olyan mű akad a magyar irodalomban, amelynek világképében olyan nagy súllyal esnék latba a nyelv megítélése, mint az Esti Kornélban. Érthető ez, hiszen keletkezésekor íróját erősen foglalkoztatták a nyelv mibenlétének kérdései. Esti Kornél olyan játékot lát a nyelvben, amelyet maguk a szabályok teremtenek meg, s olyan jelrendszert, amely egy egész kultúrát magában rejt. Szeret hazudni, a feltételes módot gyakran fordítja át kijelentőbe, s éppen azért, mert szemében a hazudozás is megtanulható nyelvi játék. Más szóval, a nyelvet olyan személytelen játéknak tartja, melynek szabályait egyénenként el kell sajátítanunk. Azzal a tudattal használja a nyelvet, hogy nem egyéni szándékától függ, amit mond, hanem attól, mennyire sikerült magévá tenni a nyelvjáték szabályait. Ennyiben érzi magát a hazudozás művészének. Örömét leli a beszédben, mivel a nyelvet kuturális hagyatékként tartja számon, amely az egyén véges létét mindkét irányban, a múlt és a jövő felé meghosszabbítja. Számára viselkedésmód a nyelv, ami egyúttal annak a tagadását is jelenti, hogy a nyelvi megnyilatkozás megelőző, tehát a kifejezéshez képest már eleve létező nem nyelvi folyamat közlése lenne. Felfogása értelmében a gondolkozás azonos a nyelv használatával; gondolkozni annyit jelent, mint jelekkel bánni. A nyelv úgy jelenik meg a tudatában, mint a tagolt világ képe. A szöveg legtöbbször beszéd közben ábrázolja őt, s ehhez képest sokkal ritkábban más tevékenység közben. Mondatokban látja a világot, nyelvének korlátai egybeesnek világának korlátaival. Sok nyelvet ismer. Viszonylagosnak tekinti őket, különböző életformákat jelentenek a számára. Ügy véli, hogy nem közlik, hanem teremtik a jelentést. Ebből az álláspontjából levezethető az a vélekedése, hogy nem létezhet eszményi nyelv. Ezért biztos abban, hogy a nyelv sosem logikus. Mivel a nyelvet s nem a logikát vallja a világ rendezőelvének, ésszerűtlennek mondja az életet. Még nem jár iskolába, s már ír-olvas. Felnőttként többre becsüli a szót a tettnél s a nyelv mesteremberének vallja magát. Tíz nyelven beszél, de mégis helyhez kötött. Párizsi tanulmányútjáról hazatérve, úgy látja Magyarországot, mint „csúnyácska hazát", „nagy parlagot". Ennek ellenére egyedül érzi magát a nagyvilágban. Természetellenesen viselkedik a zürichi vendéglőben. Az Omelette à Woburn végső mondatai azt juttatják kifejezésre, hogy Esti Kornél, a nagy műveltségű világcsavargó, nem kevésbé idegen külföldön, mint a csak anyanyelvét beszélő, parlagias Cseregdi Bandi, vagy azok a nyomorúságos visszavándorlók, akikkel Esti együtt utazott hazafelé Párizsból a harmadosztályos fülkében : „Egyszerre, mintha álomtól nehezülne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt. Halkan és gyorsan sírt." Esti Kornél nyelvszemlélete ily módon szorosan összefügg a róla szóló mű világképével. Az ő számára a nyelv az a szemüveg, amellyel látni képes. A nyelvek különfélesége annyit tesz, mint helyek és idők, népek és korok viszonylagossága. Mély meggyőződése, hogy a nyelvek nem fordíthatók át egymásba, ép-