Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél

és az értelmezett önéletrajzból önállósult vallomást. Kosztolányi az Esti Kornél írásakor mellőzte a regényírás hagyományát, és a példázatból, valamint a románcos történetből vallomásszerű ötvözetet hozott létre. Olyan címszereplőt formált, akinek lényéből hiányzik a jellem megkövetelte összetartozás, viszonylagos állandóság: „Élvezte a véletlen cselvetéseit és halálos szeszélyeit, melyek minden másodperben megváltoztathatják életét [...]" (V. fejezet) Sőt, a mellékszereplőknek sem engedte meg, hogy jellemmé önállósuljanak. Hangsúlyozta, hogy az ő életükből is hiányzik a folytonosság: Sárkányé három, önmagában egységes, de egymáshoz képest összefüggéstelen szakaszra hullik szét, Kernel Kálmánéból pedig hiányzik három hét, amikor sem az élők, sem a halottak közé nem tartozott. A hasonmások is azt igazolják, hogy az Esti Kornél világképe nem ismeri el a személyiség önállóságát, s a mű jelrendszerében a jellem nem számít érvényes egységnek. A jellem egyik fő ismérve, a tettek belső megindokoltsága sem visz döntő szerepet. A Világ végében a következmény megszűnik s a tetteknek nincs árnyéka. Az utolsó fölolvasás eseményeit a véletlen irányítja. Esti Kornél az okozatiságot nem ismerő történetelmondás eszményét vallja: „Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megokolást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek?" (Ví. fejezet) Sakálok című történetében Esti azt próbálja elmondani, „aminek nincs magyarázata". Felfogása a nem általa elmondott történetekre is átsugárzik: a Pofon elnevezésű történetben a teljesen személytelen elbeszélő is „indokolatlan", „érthetetlen" események bemutatására törekszik ; a névtelen, de személyes elbeszélő pedig még a fejezeteket bejelentő sorokban is a megokolatlanságot hangsúlyozza az események egymásutánjában: „Tizedik fejezet, melyben egy bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika beugrik a kútba és férjhez megy." „Tizenharmadik fejezet, melyben mint jól tevő szerepel, fölkarolja a sorsüldözött özvegyet, de végül kénytelen megverni őt, mert annyira sajnálja, hogy egyebet nem is tehet." Az is a jellemszerűség mellőzését mutatja, hogy a főszereplő történeteimondóvá, az elbeszélő pedig történetbefogadóvá alakul át s már a bevezetés végén ilyen minőségben folytat párbeszédet egymással; ám ennek más jelentősége is van: azt hivatott éreztetni az olvasóval, hogy az Esti Kornél szövege szóbeli elbeszélést utánoz. Ezt az utánzást az indokolja, hogy az Esti Kornélban tükröződő nyelvszemlélet alapján a nyelv a beszéd képe, a nyelv használója nem benne végbemenő folyamatot ír le, bármely nyelvi megnyilvánulásnak része az a helyzet, melyben elhangzik. Kosztolányi kettős feladatkörrel látja el azt a két szereplőt, aki felváltva használja az egyes számú első személyt: egyrészt a teljes közlési folyamatnak a benyomását akarja kelteni, másrészt olyan belső párbeszéd kivetített résztvevőiként szerepelteti őket, amely a halál megoldhatatlannak vélt kérdése körül forog. A fogas kérdéssel szemben álló tudat hajlamos a belső párbeszédre, és az Esti Kornél egyes részleteit kétségkívül lehet