Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél
ő pedig az új verséért", vagy a Gólyák című részletben. Az efféle nézőpontváltás éppúgy a belső történés jelentőségét fokozza, mint a kihagyásos nézőpont. Esti és a bolgár kalauz találkozását csak a címszereplő szemével látjuk; Kosztolányi így erősíti fel azt a feszültséget, mely lehetőségként mindig adott az egyéni nézőpont és az emberek érintkezése között. A Vendég elnevezésű részletben elbeszélt események természete még ennél is bizonytalanabb, a meghatározatlan nézőpont miatt nem dönthető el, külső-e vagy pedig belső a párbeszéd. A nézőpont mindig a szereplőkre irányul. Az Esti Kornél bevezetőjének előzetes, bejelentő felirata Estit ,,e könyv egyetlen hősé"-nek nevezi. Említettük, hogy a szöveg a szereplőket gyakran egymás hasonmásaként ábrázolja. Nemcsak az elbeszélő és a címszereplő vagy Esti és Mogyoróssy Pali viszonyára gondolhatunk, hanem például arra is, hogy Esti egyízben fekete kalapjának a helyzetébe képzeli magát. Olykor az általa elmondott történetekben is párhuzamot von két emberalak között, így a Gólyákról szóló részletben, amidőn egy földijének és egy divatárus Béla nevű fiának a magatartását mutatja meglepően hasonlónak. Feltehető azonban, hogy ekkor is saját gondolkodásmódját erőszakolja rá az eseményekre, hiszen a hasonmások elharapódzását az ő rendkívüli átélő, azonosuló, szerepjátszó képessége idézi elő: „Boldog volt, hogy másnak nézték, mint ami [...]" (III. fejezet) Esti Kornél jellemzése a névadásával kezdődik. Ez a név egyúttal a szöveg jelrendszerébe is bevezeti az olvasót. Annak a szemléletnek a cáfolata, mely szerint a nyelv nevekből áll; a szó jelentése megegyezik azzal az egyedi létezővel, amelyre a szó utal. Ez a cáfolat azáltal válik erőteljessé, hogy Kosztolányi tulajdonnevet választ műve címéül, vagyis olyan szófajt, amelynek természete látszólag leginkább alátámasztaná annak állítását, hogy a nyelv elnevezésekből tevődik össze. Az „Esti" szó azonban beszélő névként már önmagában sejteti a magyar nyelvű olvasóval, hogy nem valódi tulajdonnévvel van dolga. A „közönséges villamosút" végére érve, már gyanítanunk kell, hogy Esti Kornél — például Tristram Shandyvel vagy a Karamazov-fivérekkel ellentétben — nem anynyira egyén, mint inkább lelki alkat. Éjszaka él és szívesen időzik az álom világában. Saját vélekedései alapján lehetséges világot, történeteket szerkeszt. Ha a névtelen elbeszélő világa szolgál hátterül, akkor az ő világa az előtér. E kettő olykor hasonló módon viszonyul egymáshoz, mint Sancho Panza és Don Quijote világa, máskor viszont egymásba játszik. Ez utóbbi nem művészi következetlenség, hanem szükségszerű jelenség az elbeszélő és szereplő szembeállítását magukban foglaló szépirodalmi művekben. A Don Quijote elbeszélőjének és címszereplőjének, az Üvöltő szelekben Lockwoodnak és Heathcliffnek, sőt a Bouvard és Pécuchet-ben a történeteimondónak és a két hősnek a világa is egymásba játszik; Pécuchet például olyan fenntartásokkal él Scott, Sand és Balzac művészetével szemben, amelyek teljesen egybeesnek az elbeszélő véleményével. Az Esti Kornél megnevezetlen történeteimondója sem esik ki a szerepéből, valahányszor címszereplője az övével azonos nézetet hirdet. Az átfedések annak a műfaj ötvözetnek a lényegéből adódnak, amelyhez Kosztolányinak ez a szövege a korábban említett három másik könyvvel együtt tartozik. Ennek az ötvözetnek a meghatározásához négy műfajt kell szóba hoznunk viszonyítási pontként: a jellemteremtő igénnyel fellépő regényt, a menipposzi szatírából kialakult példázatot, amelyben a szereplők eszmék szócsövei, a lelki alkatot szerepeltető s a prózába a verses epikából átkerült románcos történetet
