Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél

Elbeszélő mű esetében a térbeliség négyféle szempontból vizsgálható: beszélhetünk az íráskép, az olvasás, a történet és az elbeszélés teréről. Az írott szöveg tagolása tekintetében az Esti Kornél a legtöbb irodalmi alkotáshoz hasonlóan címből és szorosabb értelemben vett szövegből áll. A cím itt azonosító utalás, amennyiben tulajdonnév, tehát egyetlen jelentettje van. Legalábbis ez a benyomásunk, amidőn először olvassuk e címet. A fő szöveg e címhez képest állítást tartalmaz, amiben az a rendkívüli, hogy utólag átminősíti a címet. A mű elolvasása után már egyáltalán nem vagyunk bizonyosak abban, hogy „Esti Kornél" valóban tulajdonnév, azaz egyetlen világosan körülvonalazható létezőre utal. Maga a fő szöveg — mint említettük — két részre tagolódik. Az első tizennyolc, a második tizenhét egységből áll. Mivel a legelső az összes többihez képest bevezető, tehát a szöveg két felének egységei valójában azonos számúak. Az is látszólagos különbség, hogy az eredetileg „Esti Kornél" címet viselő alrészben csak bejelentő értelmezés áll a fejezetek élén, az „Esti Kornél kalandjai"-ban viszont minden egység önálló címet kapott. Senki nem állíthatja, hogy ez utóbbiak szerves részét képezik a Tengerszem kötetnek s közülük némelyiket nem lehetne felcserélni az „Esti Kornél" valamelyik fejezetével. Művészi érték szempontjából sem a korábbi, sem a későbbi sorozat nem egyenletes. A közöttük levő megfelelésektől eltekintve mindkettő egyformán szabad felépítésű: az egyes részek egymásutánja egyikben sem mutat szükségszerűséget. Egyedül az a számottevő különbség, hogy az „Esti Kornél kalandjai" rövidebb részeket foglal magában. Ezt a nagyobb szakadozottságot az indokolja, hogy Esti Kornél világa egyre töredezettebbé válik. A szerkezeti párhuzamok alapján a későbbi sorozatot a korábbi szabad és sűrítő változatainak is tekinthetjük, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szöveg második fele ugyanakkor befejez egy olyan folyamatot, amely a korábbi alrészben kezdődött el, választ ad ott feltett kérdésekre. Első olvasáskor a két alrész közötti párhuzamokat még kevéssé érzékeljük, mivel ilyenkor figyelmünk még a szöveg felfedező letapogatására irányul. Az első olvasás tere egyirányú emlékezetként határozható meg. A felépítést megteremtő ismétlődések inkább csak második olvasáskor tűnnek ki, mert ekkor már kétirányú az emlékezetünk. A korábbi részek olvasásakor is fel tudjuk idézni magunkban a későbbieket. Az újraolvasás harmadik kiterjedést is ad a befogadás terének. Szabadabban társítunk az olvasottakhoz más szövegeket. Értelmezésünk egyéni jelleget ölt, hiszen az értelmezéshez felhasznált tágabb vonatkozásrendszer, a bennük élő elképzelt könyvtár olvasóként változik; senki nem pontosan azokat a műveket olvasta, melyeket ő, te, vagy én. Az itt olvasható értelmezés is efféle újraolvasás alapján készült. Feltehetően többszörös befogadás szükséges annak felismeréséhez, hogy az Esti Kornélban a történet tere a szereplő lelkiállapotának a kivetítődése. Ez is a mű jelrendszerének egységes jellegét emeli ki. Annál is inkább, mivel ezen a szinten bontakozik ki a szöveg két alrészének egyik döntő fontosságú párhuzama. A szereplő mindkét esetben hosszú és szűk térben halad előre, s a szövegkörnyezet a meghalás jelképévé emeli az ábrázolt teret: „Mogyoróssy Pál, a 'Közlöny' belső munkatársa a folyosón lépkedett előre, de az olyan hosszú volt, olyan hosszú, hogy alig lehetett végére érni." (VIII. fejezet) „Minthogy mennél előbb a színpadra akart érni, a tükör felé igyekezett, abban a reményben, hogy ott majd valami kijáratot lel, vagy lépcsőt. De csalatkozott.