Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél

Amint a közelébe ért, meggyőződött, hogy amit a tükörben lát, az nem is tükörkép, hanem maga a valóság. Végeérhetetlen volt ez a folyosó." (Az utolsó fölolvasás) Mindkét idézetben a szereplő szemével látjuk a külvilágot. Kosztolányi műve egészében következetesen tartja magát e törvényszerűséghez. A fiumei út során Esti Kornél látja úgy, hogy a vonat kerekei rendkívül gyorsan forognak, következésképp már állni látszanak. Mindig a szereplő belső megközelítése okozza, hogy a történet térben-időben meghatározatlan, s így majdnem megszűnik: „időérzékem elveszett. [...] Nem tudtam, hová kerültem." (Boldogság) Egy ízben Kosztolányi arra is kísérletet tesz, hogy maradéktalanul belső teret ábrázoljon: Esti Kornél a világ végére vonatkozó álmának leírásakor tisztán elképzelt, időbeliségtől megfosztott teret jelenít meg. Mivel az Esti Kornél történésének színtere rendkívül szétszórt, a belső nézőpont önmagában kevés lenne ahhoz, hogy a mű térábrázolása egységet mutasson. Az egyes történetek nem szükségszerű előfeltételei illetve következményei egymásnak. Kevéssé várható, ahogyan követik egymást. Ha különbséget tehetünk elbeszélő művek között annak alapján, hogy a történet egyes részei szükségszerű, valószínű vagy lehetséges módon követik-e egymást, akkor az Esti Kornél mindenképpen a szövegeknek e legutóbbi csoportjába tartozik. A tér vonatkozásában mégis erős az összetartozás az egyes fejezetek között, az elbeszélés tere, az epikus helyzet ugyanis mindvégig azonosnak mondható. Tekintettel azonban arra, hogy történéses és nem leíró műről van szó, az összetartozás kérdését elsősorban nem a tér, hanem az idő vonatkozásában kell eldöntenünk. Mivel az időszerkezet bővebb tárgyalást kíván, a tér vizsgálatakor fölvetett négy szempontot három továbbival egészítjük ki: külön foglalkozunk az időrendnek, az időtartamnak és az egyszeri vagy többszörös előfordulásnak (a gyakoriságnak) a kérdésével. Ami a szövegrészek megírásának időrendjét illeti, ismeretes, hogy nem azonos az elolvasás feltételezhető időrendjével. A bevezető fejezet például viszonylag későn, az „Esti Kornél" című könyv megjelenése előtt, 1933-ban készült. Az alkotás időtartama mintegy tíz évre tehető: az Esti Kornél 1925 és 1936 között keletkezett. E két ténynek azonban legfeljebb annyiban van jelentősége, hogy bizonyítja: Kosztolányiban alkotás közben tudatosodott a mű jellege. Ügy sikerült elrugaszkodnia az elbeszélő széppróza hagyományától, hogy előzetes terv nélkül dolgozott. Elgondolásának megismerésében bizonyára segítene, ha tudnók, hányszor írt meg egy szövegrészt, de erre vonatkozó ismereteink feltehetően már sohasem lesznek megbízhatóak, hiszen az író kéziratai hiánytalanul nem maradtak fenn. Az olvasás időrendjéről a már elmondottak alapján megállapíthatjuk, ha az egyirányú emlékezettel járó, vonalszerűén előre haladó első olvasást hasonlóan vonalszerű második követi, akkor ez utóbbira jellemző kétirányú emlékezés fényéből kiindulva már fölvethető a kérdés, vajon szükségszerű-e minden egyes szövegrészt abban a sorrendben újraolvasnunk, amelyben követik egymást, s az Esti Kornél esetében nem olyan műről van-e szó, melynek egyes fejezetei tetszőleges sorrendben olvashatók. Az olvasás időtartamának feltételezhető alakulása efféle sejtést látszik igazolni. Saját olvasásunk megfigyelése alapján azt állíthatjuk, hogy a szöveggel való első megismerkedésünkkor nagy-