Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél
Az öntükröző jelleg, a szöveg belső ismétlődései biztosítják az Esti Kornél egységét. Ezek a belső idézetek a mű legkülönbözőbb szintjein megfigyelhetők. A Barkohba címet viselő részlet a szöveg egészét jellemző nyelvi játék önértelmezését a jelentő nyelvi alakok megismétléseivel adja: anagramma, visszafelé is olvasható szöveg, valamint olyan vers szerepel ebben a fejezetben, amely kizárólag rímekből tevődik össze. Az egyes szereplők hasonmásszerű megformálása már a jelentett szintjén képez módosított ismétlődést, és a szövegnek egymástól távolabbi részei között teremt kapcsolatot. Ugyancsak a jelentett hasonlósága, tehát végső soron metaforikus viszony alapján rokonítható egymással egy-egy hasonló felépítésű fejezet: a becsületes városnak és a világ legelőkelőbb szállodájának a bemutatása egyaránt az ellen-utópiák szerkezetét követi, a villamosút és Az utolsó fölolvasás pedig Esti Kornél halálának kétféle, tisztán metaforikus illetve elsődlegesen történéses elbeszélése. Ez utóbbi párhuzamból azt sejthetjük, hogy a mű két fele, az „Esti Kornél" címen 1933-ban önálló könyvként megjelentetett szöveg és a Tengerszem című, 1936-ban kiadott kötetnek „Esti Kornél kalandjai" című része nemcsak a művészi jelrendszer, az elbeszélő és a címszereplő azonossága révén függ össze egymással, hanem igen tág értelemben egymás hasonmásaként is felfogható. A bevezető fejezet után a korábban írt szövegrész úgy kezdődik, hogy az elbeszélő Esti Kornél világának a kitágulását, az „én"-nek a „nem-én"-ben való elvegyülését, a külvilágba vezető kiutazását ábrázolja; a későbbi szövegrész viszont a címszereplő jelképes értelmű hazautazásával, a szülőföldhöz való visszatalálásával kezdődik. Az örökké alvó elnök és az eltűnt Kernel Kálmán története is mutat hasonlóságot, mind a szövegrészben elfoglalt helyzete, mind belső felépítése alapján, hiszen mindkettőben csökevénnyé válik a külső esemény és a tevékeny hős. A két záró fejezet, a végállomás és az utolsó fölolvasás párhuzama tehát semmiképpen nem egyedül kelti azt a benyomást az olvasóban, hogy az Esti Kornél két fele közötti megfelelések már-már olyan viszonyt teremtenek, amely egyazon történet kétféle elbeszélésére emlékeztet. Az ismétlődés áttételesebb, bonyolított változatnak nevezhető módjai korántsem korlátozódnak a két szövegrész közötti megfelelésekre. Az összetettebb változatok esetében nem a jelentő vagy a jelentett, hanem a jelentők és jelentettek között fennálló viszony ismétlődik. Leggyakoribb formája a megfordítás. A III. fejezet például negatívan értékelt állapotnak, Sárszeg vidékiességének a bemutatásával kezdődik és pozitívan értékelt folyamatnak, a fiumei utazásnak az elbeszélésével folytatódik. A rákövetkező fejezet ennek szerkezeti tükörképe: a „becsületes városban" tett látogatás elviselhetetlenségét az „itthon" állapota váltja fel, amelynek kellemes és színes hazugságait az elbeszélő nagyra értékeli. Hasonló megfordítás egy fejezeten belül is előfordul, de a hasonmás szerkezettel társulva. A XVI. fejezet úgy kezdődik, hogy Elinger a vízből kihúzza Esti Kornélt és úgy ér véget, hogy Esti belöki Elingert a vízbe. Ez utóbbi cselekedetnek az a kiváltó oka, hogy Elinger teljesen Esti Kornélhoz próbál hasonulni. Tér és idő Az ismétlődések következtében az Esti Kornél szövege nem tekinthető puszta egymásmellettiségnek illetve egymásutániságnak. Ehelyett a tér- és időbeli viszonyok bonyolult összjátékával kell számolnunk.
