Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Németh G. Béla: A műfajváltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával)

az előbbire esett a főhangsúly nála. Csakhogy ezzel szembenézni sine qua nonnak tartotta minden továbblépéshez, mint ahogy sine qua non-nak tartotta az emberhez méltó felelethez a társasemberi lét számításba vételét is. A természeti lét lehetséges tragédiája, tragikussága, tragikuma: minden esztétikának egyik kulcskérdése, amelyre ha választ nem adott, voltaképpen meg sem kezdte analizáló-ért'elmező-szintetizáló munkáját; s mert így csupán irodalomelméleti, pszichológiai, poétikai, retorikai részkérdésekre adott válaszokat — épp a koherenciát biztosító sajátos filozófiai-esztétikai rendező elvet nem hozta létre. Különösen érzékelhető ez az utolsó két század művészetelméletében, mert különösen érzékelhető az utolsó két század valódi nagy művészetében is. A szórakoztató regény s a mindenesti melodráma meg az irodalompublicisztika mérhetetlen eluralkodása, persze, elfátyolozhatta, de el nem födhette ezt a tényt. A deizmus, a Gondviselés-elv értékvonatkoztatási pontjainak végleges kiestén végleges és elmellőzhetetlen kötelesség lett a természeti létre is kielégítő értékvonatkoztatási pontokat találni. Annál is inkább, mert épp magában az ily értékvonatkoztatási pontoknak iszonyúan nehéz, szinte reménytelen kutatásában csapódott ki a tragikusság érzete. Ady A halottak élén kötetében az ember társadalmi kálváriáját s léte lényegének e természeti mozzanatát úgy merte és bírta egybekötni, s a tragikumot mindkét mozzanatban úgy vállalni, hogy az utóbbit az előbbibe építette be, s az egyik szorongatásával teljesebbé tet'te a másikét is. Azaz nem verses programmal, hanem művek, versek valódi katarzisával segített így a jövő elébe. Társadalma s tudata tragikus válságát a végső, a lírikus Kosztolányi másképp élte meg; úgy mint rétege, az európai értelmiség kötetlen nagy része: a halál és időbeliség, az önelvűség, és a célosság lírai eszméletének tárgykörében. Az individuálist és az univerzálist, a szociábilist és az izoláltat, a moriturit és a patientest a részvétben fogant s szeretetben megtestesült magatartást, a szenvedők szolidaritása kapcsolta nála egybe. A szocialista nyilván másképp (vagy még pontosabban: másképp is, nemcsak ez oldalról) felelt volna. Tárcaesztétikában nem is nehéz fölvázolni egy sor feleletvariációt. József Attila vagy Majakovszkij vagy akár annyi, a marxizmussal majd társuló, majd tőle gyötrődve elváló vagy véle küszködve együttélő mai művész példája azonban épp elég súllyal igazolhatja, hogy a tragikum kérdésének elméleti megoldásai valóban csak a tárcaesztétikában könnyűek, egy primitív teleológia üdvtanában. Bármi legyen is azonban majd a szocialista teória folyton változó, folyton újuló, folyton az ember új szemléletéhez alkalmazott válasza — az élet végességének, a halál tudatának nem lehet belőle hiányoznia. Az emberi lét evilágiasan természetivé lett felfogása következtében ez immár lehetetlen. József Attila, tudjuk, roppantul nagyra tartotta Kosztolányit. S bizonyosan nem is véletlenül választotta azt a versét művészete nagyságának gyönyörködő megmutatására, amely oly töményen telve van tragikummal, s a tragikumnak épp emez elemeivel. Nem értett egyet; de nem a kérdés jelenlétével nem értett egyet, hanem a reá mondott felelettel; a kérdést fölvető költőt azok közé sorolta, „kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe" (József Attila: Kosztolányi Dezső. A Toll, 1935. június 15.). Nem az ember természeti voltának, s a benne rejlő végességnek tudomásul vételét hibáztatta. Tudta, enélkül