Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Németh G. Béla: A műfajváltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával)

nem lehet megközelíteni az emberi lényeget. Tudatosítása már maga is egy lépcső a fölébe való kerülés esztétikájához is, etikájához is. Csak keveslette, csak kiindulásnak, csak részelemnek vette Kosztolányi magatartását. De annak: nélkülözhetetlennek. Kosztolányi, mint József Attila mondotta, az animális, a zoológiai végesség semmijével igazán szembenézve, már a lépcsőn áll, amely létünk természeti végességének nem animális, nem zoológiai, hanem sajátosan emberi megélésébe s kitöltésébe vezet. — Az Édes Anna tehát nemcsak önmagában, hanem alkotója művészi-szemléleti-műfaji alakulásában is, fölismeréseiben, megvilágosodásaiban is döntő fontosságú mű. Most már kész volt, hogy kinyilvánítóként, lírikusként, — ami elsősorban ő végül mégiscsak volt — beszélhessen az emberi létezésről. Az Édes Anna megélése követ'keztében olyan megértéseket mondhatott el, melyket az ő legbenső, „Marcus Aurelius-i" mércéivel is érdemes volt elmondania. Az úr-cseléd viszonyt úgy tudta ábrázolni, hogy föl tudta benne mutatni a mindenkori s a mindenfajta kiszolgáltatottságnak ama velejáróját, ama lényegét, hogy érvényesülése körzetében minden eltelik a lét betöltetlenségének, nihiljének veszélyével. S annál inkább érvényesül a kiszolgáltatottság e nihilszülő veszélye, minél tudatosabbá válik az élet evilágiságának és végességének mibenléte. Csak aki a társasságot, a társasság alapértékeit belekombinálva néz vele szembe, tud szabadulni lekötő, passzívvá béklyózó, értelemvesztő hatásától. E szembenézésnek s vele e belekombinálásnak is bizonyosan többféle lehetősége van. Egyik leginkább szabadító és tisztító mindenesetre a XX. század polgári írója számára az esztétikum területén adott: a tragikumig feszített szembenézés, amely kiold a nihil és a katasztrófaérzés napi s magukra szigetelt görcseiből, s megadja az emberi cselekvésnek nemcsak animális szükségét, de szellemi-erkölcsi méltóságát is. Hogy Kosztolányi utolsó verseskötetében is a kiszolgáltatottság ellen való, s a társasság értékeinek, lehetőségeinek jegyében történő lázadásnak a tragikumig feszített valamilyen fajtája áll hatóenergiái központjában, aligha kétséges. Ennek a lázadásnak s ennek a tragikumnak akárcsak vázlatos karakterizálása is azonban már nem lehet ezúttal feladatunk. Csupán a műfajváltás kérdéséhez kívántunk néhány töredékes gondolatot hozzáadni.