Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Németh G. Béla: A műfajváltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával)

vele szembenézni. Aki tárgyi-történeti körülményei, alanyi-alkati kötöttségei folytán nem tudott egy más történelem- és emberszemlélet talajára átlépni, hogy onnét szemlélje, értelmezze ezt a mind szorongatóbb atmoszférát. Kosztolányi mondott verseskötetének ugyan sajátja mind a két románcos vonás ; de az erősebb, a karakterisztikusabb benne mégis az első, a tragikusságot előre jelző. A magyar „úri", hivatalnok értelmiség elomló világából font románcos életképfűzér e kötet, amelyet mély melancholia, a valódi tragikusság felé mutató melancholia tölt be. Ne húgát idéző darabjára hivatkozzunk: ott „külső", kivételes tényező, a lány csúnyasága is lehet a tragikum felé hajló melancholia kiváltója. Hivatkozzunk egy szokásos emberi sorsot elénk állító, az anyját idéző versére, amelynek nemcsak érzelmi motívumaiban, gondolattá készülődő metaforáiban, de szerkezetében is ez a változni reménytelen, mélabús körforgás van jelen. Szegény anyám... Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Egy árva dalt. Azt veregeti folyton, és megbicsaklik elefántcsont ujja a fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre, és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, mert szállni tudna, szállni és röpülni, de visszahúzza újra ezer emlék. Ezt zongorázta kisleány-korában, s mikor apuskával egymást szerették. Ezt próbálgatta, amikor születtem, és megtanulta, elfeledte csendben. Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek. Egy szürke dalban egy szent, szürke élet. Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, hogy össze nem rogy menten, aki hallja. E dalban az ő ifjúsága halt el, s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő. Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer, és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő. De a többiben is: a homályos üvegablak mögül örök egyformán nézdelő patikus portréjában, az eszterlánc fonalán örökön „körbe-körbe lökött" tétova kisfiúéban, a hideg ezüst testű, mindig szomorú ,,rosszleányok"-éban, az iskolásgyermekek tragikomikus anarchiájáéban, amelyből már-már tragikus megrendüléssel hangzik ki az egész pályát átfutó kérdés: „Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr, / sokszor csodálva kérdezem: minek?" (Kiemelés tőlem — N. G. B.) Ebben a szinte elejétől végig teljes telítettségű, románcos életképfüzérben egy tragikus atmoszférájú verses-regény minden auktorális lírai eleme, minden a tárgyhoz való viszonyt jelölő modális jelzése, minden szerkezeti anyagot szolgáltató (epizód) helyzete és figurája együtt van ahhoz, hogy a szűkös, szegény