Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Egy előfutár - Bodnár György: Látvány és valóság (Kaffka Margit impresszionista regénye: a Színek és évek)
teiket! Megáldani őket, ha drága, kékséges, áhított messziségek ellen indulnak, és epesztő várással lesni jöttöket az ajtóküszöb előtt! Betegen is felkelni, elébük sietni, szolgálni — mosni, főzni, fonni a világ apostolaira, és mint jó eb a morzsát — úgy lesni el nagy néha egy-egy szilánk igéjét minden tanításnak, minden jó hírnek, mi felülről jövend! De szeretni, — mindenkor és mindennel csak őket szeretni, a világ végezetéig, ámen". 17 Valóság és eszmény, langyos pusztulás és fájdalmas válságok, gyalázatos tisztesség és idegen morálok kísérik a korabeli nő útját. De miért, hol a bajok oka, s hogyan lehetne megteremteni a harmóniát? A kérdések messze vezetnek, s az utánuk kutató írónak az élet nagyobb darabját kell szemhatárába fognia. Ez az igény sokféle összefüggéshez vezeti el, s válaszában már nemcsak a női gyötrődésekről beszél: a világ megbillenéséről is szólnia kell. Ez a válasz a Színek és évek. Kaffka messzebbre tekintő szeme mindenekelőtt a dzsentrivilág széthullásán időzött. Jellemző szervesen és bensőleg fejlődő szemléletére, hogy ez a téma hosszú ideig a mondanivalók mögött marad és felszínre csak akkor bukkan, amikor már a nagy regény tervét hordozza magában. 1908—1909 előtt a prózaíró hallgat róla, s a költőből is csak egyszer bukik fel a meglepően cicomátlan, tiszta, őszinte emlékezés nyomán. Az 1906-ban született Apám szinte szóról szóra fogalmazza meg a Színek és évek első nagy válságát kirobbantó vacsorajelenetét : Az emberekkel is erőlködött, Dús lakomáin csillogott az asztal, Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok Kristálytüze oly mélyen, lángolón Aranylott. És ő kedvét lelte benn, Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz. Ám később, mikor egyre harsogóbb, Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst, Szidták a kormányt a megyés urak. Tíz is beszélt — és trágár, durva tréfán Kacagva dőltek el —, baráti csókban Ellágyultan dadogtak majd, amíg Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal. Oh — akkor oly zavart lett, oly merengő, Elnézte őket fátyolos, bús szemével, S érezte, hogy csak ő a magános itt. S a szomorkás emlékezés hullámai fel-felvetnek egy gondolatot — „így, kicsim! Mire te felnősz, más lesz a világ!" —, melynek ritmikusan vissza-visszatérő sorai már akkor sejtetik: ez az emlék a változás vágyát is megszüli. 1908—1909 után egyre ismerősebb lesz a táj: közeledünk a Színek és évek felé. A dzsentri-témájú írások mintha csupán tanulmányok lennének a nagy képhez, önálló alkotásban is felbukkan a dzsentri múló világa, de csak a motívum rangján. 18 Két novellája viszont, melyben a téma uralomra jut, később beolvad a regénybe. A hosszú ideig kéziratban lappangó A nein mindennapi 17 Mirjam. Világ, 1913. 240. sz. 18 Rablás. Nyugat, 1909. 1. k. 491—497. 1.
