Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez
vagkorról, a budai humanizmusról, és a „férfi" Lajosról, aki már tízéves korában bejelenti Bakócz Tamásnak, hogy ő valóságos király akar lenni, nem pedig árnyék-király. Üzen a pénzhamisítás oly nagy szerepet játszó motívuma is Jagelló Annának a magyarokról adott jellemzésében („Általában nem félnek semmitől, csak a hamispénztől..."), miközben a történelem-fordító eseményekről érkeznek a hírek. Csak később lép fel inkognitójában, hamleti jelmezében Lajos, hogy pár jelenetben vegye le élet-álarcát Mária előtt. Ekkor azonban már a baljós jelek hálójának a foglya. „Majd jön a nagy csata ..." — mondja Tomorinak Bornemissza János. „Vérezve alkonyodott, az égboltozat déli szelet jelzett ..." — állapítják meg a pénzről beszélgetők. Azután következik a Csele patakban fogott rákok epizódja, sejtetve a helyet, ahol beteljesedik Lajos mondása: „A király menjen a másvilágra uralkodni! — A király elmegy a másvilágra uralkodni!" Mert a sok jel — a majd bekövetkező eseményeket előlegező információ is a Mohács jellemző vonásai közé tartozik, s nyilván nem járunk messze az igazságtól, hogyha olyan szerepet tulajdonítunk nekik, amilyent Krúdy előző korszakában az úgynevezett Krúdy-effektusoknak tulajdonítottunk, mondván, hogy ezek a regény világának imaginárius síkon való szélesítését, gazdagítását, bővítését, „térfogatának" növelését szolgálják. Mária Mohács utáni sorsának képét egyetlen utalással építi be az író a Mohács szövegébe. Pozsony alá ér a királyné hajója, az utazók gyönyörködnek a sok tornyú város látványában, és Mária megjegyzi: „Én itt szeretnék lakni!" A zalai főispán erre ezt mondja: „Lesz még módjában, felség..." Az író pedig megjegyzi: „és bizony nem gondolta ebben a percben, milyen igazat mondott". Az életanyag „irányultságát" jelzik, a figyelemnek a jövendő felé való fordulását mutatják a jelek, mintegy a „világ" üzeneteiként. Krúdynak a véleménye az ember kiszolgáltatottságáról nem változott meg, csak históriai megalapozottságot kapott, ilyen módon a művészi ábrázolásban is új alakot kellett öltenie. Ha a tízes évek regényeiben és novelláiban az álmoskönyvnek és a kártyavetésnek volt nagy szerepe, az utolsó tíz esztendő Krúdy-regényeiben a baljóslatú jelek lépnek a helyükbe. Ezt látjuk a Mohács lapjain funkciójuk teljében, s a Rezeda Kázmér szép élete szövegében is, annak bizonyságaként, hogy az írónak az ember életés világhelyzetéről milyen módon változott meg a véleménye a húszas években. De éppen e jeleken mérhetjük az író új, de még formálódó magatartását is — távolodását a regényei életköreitől, a distanciát író és hősei között. A figyelő és a közlő szándékú író áll előttünk a Mohács soraiban. A hősök csak látják a baljós jeleket, de nincsenek tudatában azok kód voltának — azokat az olvasónak kell megfejtenie az író segítségével, hiszen a húszas évek regényeiben az író már nem elégszik meg annak közlésével, amit a hősök tudnak a világról, hanem mintegy „tárgya" fölé emelkedik, és onnan szemléli hősét és a világát. Ügy is mondhatnánk, hogy a Mohács az első jelentős bizonysága annak, hogy Krúdy a húszas évek regényeit írva nem a világot szemlélte az emberben (mint a tízes években), hanem az embert a világban. Ezért írhatta majd rendre tézisregényeit, és alkothatta meg sajátos formáit is a húszas évek végén és a harmincas évek elején. Tézis-regény a Boldogult úrfikoromban (1930) című műve is Krúdynak. Feltűnő ugyanis a szenvedély, amellyel hőseit figyeli, és még inkább az az ironikus fensőbbség, amellyel az olvasó szeme előtt a „boldogult úrfikoromban ..."
