Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez
mítoszát semmisíti meg. Az író 1929-ben a maga bevallása szerint azt akarta megmutatni, mennyit változott a világ az elmúlt tíz-húsz esztendőben, tehát, hogy a világháború valóban két világot választ el egymástól, csak most már nincsenek illúziói a világháború előtti korról, a Ferenc József világáról sem. Minthogy azonban „regényes történetről" van szó, s egy világról beszél, amely nemrégiben még nagyon is a szívéhez nőtten jelent meg regényeiben, olvasása és értelmezése is csapdákat rejteget, különösképpen, hogyha az „új" Krúdyban a „régit" keressük, és azt véljük feltámadni látni a Boldogult úrfikoromban lapjain. Nem a melankólia muzsikája hallatszik ki tehát soraiból, mert nem azonosul hőseivel immár, nem gyönyörködik hőseinek farsangi játékában, Dorottya-napi szórakozásai elmondásában. A „boldogult' úrfikorom" sóhaja sem az övé. Bizonyítja ezt az inkognito kérdésének újbóli felvetése, és a Mohács szövegében megfigyelhető törekvéséhez képest módosulása is: a Boldogult úrfikoromban világában silány embertenyészet dobja félre inkognitóját. Megszólal tehát még most a „nem volt tévedés a tartalomban" már A vörös postakocsi írásakor megpendített gondolata, de a húszas évek végén Krúdy már nemcsak a tévedés problémáján inszisztál, hanem a tartalommal szemben is kétségeit fejezi ki. Nincs tragikus felhő hősei feje felett, mint volt a Jockey Club és a Mohács írásának idején. Hideg szívvel és gunyoros tekintettel „vetkőzteti" le őket a Bécs városához címzett sörház „varázshegyén". Mondja tehát: „Ennek a történetnek a szereplői nem olyan emberek, akik inkognitójukat mindjárt a megjelenés alkalmával elárulják ..." A borbély cigányprímásnak látszott, de „titkon lehetett volna még házasságközvetítő, állás után járó ispán, levitézlett földesúr vagy pénzért biliárdozó egyéniség", Vilmosi Vilma, a diplomás tanítónő viszont vándorszínésznőhöz és postáskisasszonyhoz is hasonlítható volt, karikatúrájuk pedig a „királynak" titulált hercegi titkár és az „Esterházynak" tartott bécsi gárdatiszt alakjában lép az olvasó elé, de a regény mentőangyala, Kacskovics úr is problematikus, akinek bemutatása egy „talánnal" kezdődik („talán ama Kacskovicsok közül való, akiknek annyi házuk volt Pesten . .."), hogy ne lehessen illúziónk a Boldogult úrfikoromban hőseinek igazi mivoltával kapcsolatban. Silány emberek, értéktelen eszmék, komédiáskodó szertartások evésselivással — ezt hirdeti a Boldogult úrfikoromban, amelynek eseménylánca is az emberi értékek megdöbbentő devalválódásának a látványát kínálja. Nincs is Krúdy előtt senki, aki egyetlen regényben annyi jelentéktelen, regényesnek semmiképpen sem tartható, alig-alig értékelhető eseményt halmozott volna fel, mint itt az író. De nem tette előtte senki aprólékosabban, nagyobb műgonddal sem! Leírásai kínosan pontosak és részletezőek, kitartóan figyeli a sörházi jeleneteket, és nem kerüli el a figyelmét egyetlen gesztus, szemrebbenés sem, mint akinek az lenne a feladata, hogy tárgyilagos jegyzőkönyvet készítsen a húszas évek egyikének Dorottya-napi eseményeiről. Nos, éppen ez a tárgyilagos közlésre való feltűnő törekvés egyik újdonsága a kései Krúdy művészetének: az író a közvetítő kamera szerepét játssza, s most sem a „festés", hanem a közlés, az információ szintjén tartott életadatok sorakoztatása a művészi szándéka. A „tárgyilagosság" hatásaira számít tehát, közelről sem állítható ennélfogva, hogy Falstaff Pistával és társaival együtt élvezi a Dorottya-napi „durchmars" jeleneteit, szertartásmesteri képességeiről, a produkció silányságáról pedig meg van győződve. Amikor ugyanis részletekbe menően feljegyzi a szavakat, rögzíti a mozdulatokat, leírja a viselkedés rítusait, amelyeket a hősök igyekeznek betartani, lépten-nyomon leleplezi hőseit. Űj vonásaként művészetének azt