Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Sőtér István: Krúdy és a megállított idő
kell feltétlenül lélektani és bölcseleti okokkal magyaráznunk: a tárca műfaja, a rövidke „színes" írásoké, vagyis a napilapok szerkesztési szokásai és igényei viszik Krúdyt olyan irányba, mely kedvez a hajlamának, s így a kisszerűen gyakorlati szükséglet az irodalmi újítást szolgálja. Ami az első korszak regényeiben a szerelmi motívum elnyújtása következtében modorrá, szenvelgéssé válhatik, az mozaikdarabként csillogóbb és teljesebb az egész mozaikképnél. A próza itt már terjedelménél fogva is közeledik a költeményhez, vagyis Krúdy prózájának természetes haladási irányát mozdítja elő, mert a legszebb Krúdy novellák azok, amelyek leginkább rokonok egy költeménnyel. Krúdy első korszakának a Szindbád-írások a legjellemzőbb termékei, mert bennük sikerülten és igényesen jelent meg az, amit terjedelmük miatt a regények nem tudtak ilyen tökéletesen kifejezni. A cselekménytelenség és a megállított idő azonban a vendéglői novellák sorozatában hozza meg az igazi vívmányokat. Krúdynak ezekben a sokat emlegetett írásaiban, melyeknek egyetlen tartalmuk az étlap, vagy a teríték, esetleg a mócsingos leveshús elfogyasztásának szertartása, ezekben a kései novellákban, valamint az utolsó regényekben eltűnik a tündérmese, s még a romantikus játék is megtévesztő látszattá válik. Mélységes keserűséget leplez itt a humor, és a játék csak arra való, hogy az életről elmondott kegyetlen igazságot valamennyire enyhítsék. A vendéglői novellák zárt vagy inkább: bezárt világa a menekvés egyedüli lehetősége egy olyan világ elől, melyből a meghittségnek és a melegségnek még ez a legszerényebb mértéke is hiányzik. Fölényesebb megvetéssel senkisem utasította vissza a maga korát, mint a vendéglői novellák Krúdyja. Pedig az a világ, melytől a jégvirágos vagy bepárásodott vendéglői ablakok mögé visszavonul, kevéssé különbözik A vörös postakocsi környezetétől. Emezt még regényessé és ábrándossá tudta stilizálni, de az évek múltával ilyesmihez már nem érzett kedvet. Krúdy az élete végén vált nagy íróvá, de csak azért válhatott, mert mindattól, ami benne a nagy írót akadályozta, végképp elment a kedve. Vagyis elsősorban attól, hogy A vörös postakocsi őszi tájainak színes fátyla mögé rejtse, tehát leplezze és szépítse — hazáját és korát. Krúdy elfordult a régi módszerétől, sőt megtagadta még azt az iróniát és humort is, mellyel korát valamikor nézni tudta. Korábban is különcökről írt, akár a Korvin lelkében, akár Az aranysarkantyús vitéz legendájában, de ugyanezek a különcök az utolsó korszakban torz pofát öltenek, vén gazemberekként mutatják be magukat, vagyis igazi mivoltukban mutatkoznak meg. Hályog esett-e le az író szeméről? A megállított idő esik-e itt egybe a régóta megállt történelemmel? A fiatal Krúdy még hinni tudott a múlt nagy embereiben, de ezek helyébe nem léptek újabbak, és még Alvinczi Eduárd sem pótolhatta Széchenyit. Jókai, sőt még Mikszáth is frissebb emlékként őrizték a negyvennyolcas hőskort, Krúdynak azonban csak a két világháború közötti kor maradt meg otthonául. Vagyis: a veszteglő magyar történelem. Az, hogy ő erre ráébredt, az engedte létrehozni ezeket az utolsó műveket, melyekben Krúdy igazi alkotásait kell látnunk. A Valakit elvisz az ördög Nyírsége mit sem változott A falu jegyzője Taksony vármegyéje óta, és nem is fog változni még Krúdy korában. A magyar irodalom félévszázadok elteltével tért vissza ugyanazokhoz a témákhoz, mivel a viszonyok változatlanok maradtak. Micsoda viszonyok ezek! „Óh Nyírség, óh Magyarország! te tündéri panoráma, miért szálldos vissza lelkem mindvégig régen látott tájaidra?" — kiált föl Krúdy, mint akinek jóvá kell tennie valamit.
