Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei

érvényesül a versekben. Ezt az irodalmiság igénye s az írott nyelvhasználat hagyományai és beidegzettsége magyarázza, okolja meg. Nemcsak a köznyelvben is gyakori népies mink, tik névmás, a máma határozó, a kéne és a kelletett igealak gyakori Adynál, hanem előfordul a keleti nyelvjárás területén szokásos -n ragos 3. személyű kijelentő igealak: lészen, vészen, bemegyen, sőt felbukkan a feltételes jelen alanyi ragozásának a tájnyelvre jellemző -nónk, -nőnk ragos alakja is: minek bíznánk (bizonyára a tárgyas -nók, -nők raggal való vegyülésként). Példánk egy debreceni krokiverséből való (Szilveszteri ex-lex-nóta. 1899. dec. 31.), de korai cikkeiben is találkozunk hasonló igealakokkal (találhatnánk, szeretnőnk). Természetesen a kínálnák, hinnők-féle tárgyas alakok is használatosak nála. — A feltételes múltnak egy érdekes régies-táji alakja is előfordul Adynál: Szép voltál volna (verscím); rabok voltunk volna. Az olvasó általában régiességnek, szándékos archaizmusnak érzi Adynak olyan igealakjait, mint valék, vala, valánk, valának, véget ére, megőrzéd, szólék, orzák, lakolál, kötelezteténk. Az -a, -e, -á, -é jelű múlt azonban nemcsak Erdélyben volt általános, a Szilágyságban és Szatmárban is használták Ady korában. így tehát ezt a stíluseszköznek tekintett nyelvi sajátságot voltaképp szintén szülőföldjéről hozta. Ismerve Ady költészetének témáit, hangját és jellegét, talán meglepő a népies és tájnyelvi elemeknek ilyen aránya és szerepe, különösen ha megfigyeljük, hogy használatuk egyáltalán nem korlátozódik azokra a versekre, amelyeknek tárgya vagy helyszíne a falu. Feltűnnek a legkülönfélébb témájú és hangulatú költeményekben, s Ady úgy olvasztja be őket szövegébe, hogy nem érezzük jelenlétüket sítlustalannak, kirívónak, hangulattörőnek. Bár egy-egy ismeretlen vagy homályos értelmű táj szava néha talán zavaró, ezek a gyakran folklór-tartalmakat vagy utalásokat hordozó elemek Ady költői stílusának sajátos magyar ízét, gyökerességét adják. 2. A népies-táji nyelv alakjai sokszor a múlt elszigetelődött maradványai vagy kövületei, s így a régiség hangulatát árasztják. Ady azonban tudatosan és külön is merít a régi magyarságból. Forrása volt szülőföldjének a nyelvi hagyományt is őrző, megrekedt, archaikus világa, kálvinista nevelkedésének két alapkönyve, a Károli-biblia és a zsoltárok, de a múlt iránti történelmi-irodalmi érdeklődése is ilyen tárgyú olvasmányai révén. A régies nyelvi eszközök alkalmazásában az örökölt, hagyományos, természetesen adódó elemek felhasználása mellett jóval több a tudatosság, a stiláris szándék, mint a népnyelv esetében. A régiesítő árnyalásnak legegyszerűbb módja a szavak ódonabb alakváltozatának színező alkalmazása. Pl. : a szürkék hegedőse, mértföld, ígyen, seregszámla, Pest-Buda, szerelmetes barát, ifjú vitézlők, őrzők, mindétig. Igen jelentős a szókincsbeli valóságos archaizmusok és elavult szavak száma. PL: aggos (= öreges, illetve szorongó, aggódó, félő); S rólad az ellen aggva beszéljen; ara, asszony-személy, atyámfiai (református szóhasználat ma is), ágyasház, cenkek, feleim, fölutam, frigyes (= szövetséges, társ), frigyesedés, gács (= galíciai), gyilok, hites vágyban, ír-füvet, kengyelfutó, kupa, mátka-fi, mordályégető (= martalóc, gyújtogató, felforgató), édes Nagyasszonyom, nőszés, ellenségeit udvarolja, vallás-tevés, zeneszerszám. Archaikus, illetve elavult idegen szók : kordiális vitéz, strázsa, a schola íő-magistere, vivát stb. Kedvvel használja —• néha alakítja, alkotja — Ady a régies hangulatú, latinos földrajzi neveket: Francia, Hungária, Hunnia, Szittyia, Iszter, Krajna, Polónia, Szilvánia (— Szilágyság); Majland stb.