Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei

Fenyő Miksa — szintén az első három verseskötet alapján — Baudelaire-rel állítja Adyt párhuzamba: „Baudelaire verseiben túlnyomó az alakító intelligencia . . . , Ady közvetlenebb. Dekoratív elemei alig vannak az ő költészetének. A legegyszerűbb, a leghétköznapibb szavakkal dolgozik, de az a titokzatos erő, mely az írót költővé avatja ... a szárnyára veszi ezeket a szavakat, és mélységek fotó emeli őket". (Uo. 522. 1.) Ignotus is Ady szavainak és verselésének magyar lelkét érzi meg: „Ady Endre úgy tud magyarul (nem tudom, tudatosan-e), hogy senki jobban. Űgy versel magyarul, vagyis úgy lesi ki, teljes tudatossággal, a magyar mondatnak legbelsőbb lelkét, hogy senki különben". (Magyar Hírlap 1908. jan. 14. 12. sz. I. 1.) Horváth János már fenntartásos elismeréssel dicséri, sőt bírálja is; ez azonban főként az Ady-utánzóknak szól: „Ady tud magyarul, nagyon jól, s tud, sajnos, ha bosszantani akarja ellenfeleit, oly csúful is, hogy idegenszerűségben s affektáltságban csak a budapesti korzó-stílus meg a Nyugat »kulturemberei« múlják felül. De mikor nem akar kötekedni, mikor nem akar nagyon felettük állni, . .. mikor jobb óráiban szabadjára hagyja természetes, ép nyelvösztönét, olyankor semmi erőlködés, semmi keresettség nem érzik nyelvén ... A Nyugat ún. Adyszámában . . . összeállított adatok [Laczkó tanulmánya] sem mutatnak valami eredeti, nagy nyelvművészre. Elégedjenek meg hívei azzal, hogy költőjük jól tud magyarul, s tanuljanak tőle azt is, mert nagyon rajok fér. A kifejezés anyagát, a nyelvet, ha Adyról van szó, nem is a helyesség, szóbőség, hajlékonyság szempontjából kell vizsgálat alá venni; hiszen nem ezen tulajdonságaival vesz részt a költői hatásban. Van nyelvének is valami szuggesztív ereje . ..". (Ady s a legújabb magyar lyra. Bp., 1910. Benkő. 51—52. 1.) Oláh Gábor sokszor modorosnak, erőltetettnek, egyhangúnak érzi Ady szóhasználatát, de elismeri — fenntartásokkal ugyan —, hogy „legnagyobb érdeme a nyelv megújítása, jobban mondva gazdagítása még nem ismert összekapcsolásokkal, fogalmak újszerű jelzésével. . . Alig van nyersebb, szinte véresebben eleven stílusa magyar írónak, mint neki; márpedig csatakiáltással és hörgéssel nem lehet álmokat festeni". (Ady Endre. Debreceni Független Űjság 1909. ápr. II. 83. sz. 12—13. 1.) A teljes költői életmű áttekintésével az eddigi kép ellentétes vonásai inkább csak hangsúlyaikban, árnyalataikban erősödnek: „Nyelve rendkívül, sőt feltűnően gazdag ... Sok új Összetételt alkotott: ... erre a szimbolizmus vitte rá." (Riedl Frigyes előadása Adyról 1919-ben. Ady-Múzeum. II. Bp„ é. n. Athenaeum. 150. 1.) „Űj nyelvújítás harcos izgalmát érezzük Ady szövegéből, ... a szóösszetétel bátor gazdagodását látjuk, a jelzők világának mérhetetlen változatosságát, a mondatszerkesztés ideges csonkaságát, vakmerő átformálását... A Szilágyság magyarságát soha el nem hagyta, ... az ajka csak magyar ejtésre tudott formálódni... nyelvfantáziája a magyar néptől tanulta röpülését". (Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok. Bp., 1921. Pallas. 107—108. 1.) Sík Sándor különválasztja Ady látomásszerű, szimbolista líráját és ún. kinyilatkoztató verseit. „Költészetének ebben a nem kevésbé jelentős felében a kifejezésnek bizonyos nyers egyszerűsége uralkodik, amelyet kinyilatkoztató stílusnak lehetne nevezni . . . Ennek a stílusnak alapformája az egyszerű szuggesztív kijelentés ... A legfinomabb hangulatokat, érzésárnyalatokat is ki tudja fejezni evvel az igénytelennek látszó egyszerűséggel... Ez az egyszerűség sokszor