Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei

a köznapit, a közönségest érinti, . . . mintha szándékosan keresné olykor a póriast, mintha tudatosan akarná lejjebb tolni az irodalmiság határát... A jelenség mélyén mégis észre kell venni a nyersebb, de plasztikusabb régi magyarság felszürönköző hatását. . . Kétségtelen, hogy ez a rejtett, népi zamatú nyelvi őserő nemegyszer bizonyos archaisztikus zománcot is kölcsönöz stílusának . .. Máskor meg — és nemcsak az istenes versekben — biblikus pátosz színezi dikcióját." (Gárdonyi, Ady, Prohászka. Bp., 1928. Pallas. 259—262. 1.) Benedek Marcell is összetettségében és ellentéteiben vázolja föl Ady nyelvének néhány jellemzőjét: „A természetesség petőfies jelszavát.. . sohasem hangoztatta Ady. Nyelv és stílus dolgában sem .. . Törekvése ezen a téren is az újszerűség volt. . . Ez a meghökkentően új és egyéni nyelv, ez a különös és minden verssorra bélyeget ütő stílus is a magyar lélek kibányászatlan rétegeibe ereszti minden egyes gyökérszálát... Az idegenszerűség ellen tiszta, ősi, falusi és bibliai forrásokból táplálkozó magyar nyelvet hozott. . . Idegen szót alig használ. Alig-alig fordulnak elő nála a modern élet vértelen, képet nem adó kifejezései is . . . nála, a modern ember megszólaltatójánál!" (Az utóbbi megállapítások — mint majd látni fogjuk — nem egészen helytállók.) Kiemeli újszerű, halmozott jelzőhasználatát, képalkotásának dúsgazdag elevenségét, új-használatú szavait. „Ady nem ^keresetlent. Hiszen új akar lenni... A magyar líra nyelvét öntudatra szólította ... a magyar nyelv ősi szellemének, az ősemberi kifejezőeszközöknek modern, egyéni és mégis örök, általános alkalmazásával." (Adybreviárium. Bp., 1924. Dante. I. 224—249. 1.) Kosztolányi az emlékezetes ToíZ-vitában tagadó ellenvéleményt mond Ady nyelvéről is. Fölháborodva utal egy kritikus nyilatkozatára, aki szerint Ady „a magyar nyelv sohase hallott zenéjét szólaltatta meg", és vele szemben sorokat idéz, amelyekről viszont az indulat túlzásával azt állítja, hogy „ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy »érthetetlen«. Az a baja, hogy érthető". Összefoglaló értékelése is negatív : ,,Az irodalmi matéria, melyet hozott, nem alkalmas a folytatásra, mások fejlesztésére. Csak jelszavai keringenek, de szavai nem váltak vérré, mint Petőfiéi vagy Aranyéi. Nyelve sokszor ízesen magyar, de szókincse nem gazdag. Azok az újítások, melyekkel kísérletezett, összetételei, elvonásai nem szerencsések, többnyire kiagyaltak, mesterkéltek . .. Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest, művészileg idétlent és modorost." (Az írástudatlanok árulása. A Toll 1929. júl. 14. 13. sz. 7—21. 1.) A kérdés módszeres föltárásának hiányát mutatja, hogy az irodalomtörténeti összefoglalások többnyire átsiklanak Ady költészetének és költői hatásának egyik fő tényezőjén és újdonságán: nyelvművészetén, s ha tükrözik is a fentebbi idézetekben mutatkozó ellentéteket, illetve véleménykülönbségeket, csak meglepően szűkszavú általánosságokat vagy szólamokat kapunk. Ady ,,... új stílust alkotott, új költői nyelvet teremtett.. . Meglepetést keltő jelzők, körülírások, szavak szóhalmozások, szóösszetételek, mondatfűzések bukkantak elő verseiből, szokatlan hasonlatok és képek tűntek föl strófáiban. Új volt nyelvfantáziája . . . A képújító egyben nyelvújító is: a jelzők, szóösszetételek, kifejezésárnyalatok, mondatszerkezetek megújító mestere. Keresett, kényeskedő, nehezen érthető nemegyszer, hamvas, pompázó, teremtőerejű százszor. A régi értelemben vett egyszerűség és természetesség nincs meg Ady költészetében, nyelve is csak részben a népé és a régi magyarságé, valójában ő a nagyváros nyelvét léptette elő a magyar líra nyelvévé... a nagyvárosi nyelvjárást nemesítette meg és szőtte át egyrészt a maga nyelvgéniuszának virágai-