Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Czére Béla: Ady novelláinak világa
kosztümeikben. Hiszen alapjában semmi sem történik a világon, csak amit érzünk, de — így is történhetik" — írja az így is történhetik c. kötet 2 előszavában. Érdekes a Radó Antalhoz, a Magyar könyvtár sorozat szerkesztőjéhez Párizsból 1907. június elején írott levelének 3 vallomása: „Nem tartom magam hivatásos és artista novellaírónak. De úgy gondolom, hogy kis tárcáimnak egy része valamelyes mértékben dokumentumszerű. Hozzányúltam új témákhoz, bátorítást adtam egy-két hivatásosabb mesélő, konstruáló talentumnak. Próbálkozásokat tettem a magyar földön különben pompásan bevált és tenyésző tárca, novellácska forma-gazdagságát gyarapítani. És hogy franciáskodjak egy kicsit: új frissonok mellett akartam — sa szándék is valami — ideákban sűrűbbé, gazdagabbá tenni ezt a nagyon olvasott, divatos genre-t." Három jellemző motívumot emelnék ki Ady szubjektív, de mégis lényeges, ars poeticái értékű vallomásaiból. A verseire és a publicisztikájára is annyira jellemző érzékeny valóságábrázolásra, a társadalmi problémák éles exponálására utal a novellák egy részének szinte dokumentáris értéke, „a mások szemein át" láttatás objektív tükrözésének hitelessége. A „más formájú versek" — novellák, tárcák, tárcanovellák, novellettek — költői definíciója prózájának alapvető lírikus törekvéseire, „a ködszerű történés-kosztümeikben" jelenlevő atmoszférateremtő erőre utal. S végül az „ideákban sűrűbbé, gazdagabbá" tett életkép, genre — bár korántsem az egész novellisztikájára jellemző érvénnyel — novelláinak, tárcanovelláinak, tárcáinak és novellettjeinek egyik nagyon fontos műfaji törekvését próbálja meghatározni. Ha az Ady-novellák struktúrájának a lényegéhez próbálunk közel kerülni, az első — alapvető — probléma a műfaji definíció kérdése. Az Ady-prózával kapcsolatban novellát és tárcát emleget a szakirodalom és az irodalmi köztudat. A novella és a tárca közötti határok megvonása — már amennyire az egyáltalán lehetséges — nyilvánvalóan nem történhet a terjedelem mérlegelése alapján. Hiszen köztudott, hogy többnyire 3—4 — kivételesen 5—6 — oldal terjedelmű prózai írásoknál mindössze két hosszabb novellája van Adynak: a Mihályi Rozália csókja és a Régi tavaszi háború. Mindkét nagyobb lélegzetű írását a Nyugatban publikálta Ady, de bizonyára nem véletlen, hogy az ugyancsak a Nyugatban megjelent többi novellája (Berci és a grófnéja, Mesék balog poétákról, A Tüala-tó titka, Anitta, a jósnő, Esterkuthy Éva húga, Legendák kis leányokról és a tervezett regénye bevezetőjének szánt A Vér városa) csak az esztétikai minőség tekintetében különbözik írásainak jó részétől. Nyilván ekkorra már kialakította novelláinak — a méreteit is meghatározó — struktúráját, s így többnyire nem élt a folyóirat által kínált nagyobb terjedelmi lehetőséggel. Tehát magától értetődő, hogy a terjedelem alapján nem lehet különbséget tenni Ady novellái és tárcái között: a határvonalat csak az esztétikai mérlegelés alapján lehet megvonni. Csak az írások művészi értékének felmérése után beszélhetünk novelláról, tárcanovelláról, tárcáról és novellettről. Ady prózájának legmaradandóbb, az eszmeiség, szerkezet és stílus szerves egységét mutató rétegét — rövid terjedelmük ellenére is — bátran nevezhetjük novellának. A társadalmi és pszichológiai valóság lényegét láttató, a kritikai realizmus, realizmus vonulatába illeszkedő novellák egy része közel áll a hagyományos, egyenes vonalvezetésű, drámai ívű, sűrítésü klasszikus novellaformához. Ugyanakkor ezt a hagyományos novellatípust gazdagítva vagy azon 2 Bp., 1910., a Nyugat kiadása. 3 L. Ady Endre válogatott levelei. Bp., 1956. Szépirodalmi K. 163—164. 1.
