Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Czére Béla: Ady novelláinak világa

túllépve, attól teljesen eltérve, Ady novelláinak tekintélyes része — szuverén eszmei, stiláris és strukturális jegyekkel — számos vonással kapcsolódik az induló Nyugat körüli próza egymással ötvöződő, egymásba játszó, egyelőre még korántsem tudatos stílusirányzatainak kísérletezéseihez. A századelő lírikus prózájával (szerencsésebbnek, tágasabbnak érzem ezt az összefoglaló kategóriát, mint a „szecessziós", „impresszionista-szimbolista" próza meghatározásokat) való érintkezés leglényegesebb jellemzői a jellegzetes „adys" lírai eszközök, szóképek — szimbólumok, metaforikus tömörítések, szerkezetek —• jelenléte vagy teljes uralma a novellákban. Eszerint nyugodtan beszélhetünk az Adynovellisztika esetében is az elsősorban az atmoszférateremtés szolgálatában álló — a hagyományos realista novellavonulattól csak szerkezetével, hangnemével eltérő, de külön stílusirányzatba semmiképpen sem sorolható — lírikus novelláról, a lírai realizmus novelláiról. De az írás szimbóluma, lírai látomásba emelésének különböző fokozatai szerint novelláinak egy része közel áll a — pontosabb kifejezés híján — impresszionista-szimbolista karakterűnek nevezhető elbeszélésekhez is. Ugyanakkor a századelő neoromantikája is számtalan motívummal van az Ady-novellákban jelen. Egyrészt hagyományos-konzervatív jelleggel, a XIX. századi romantika magyar epikai változatának jellegzetes cselekmény szövésével, hangnemével, másrészt azonban a romantikától örökölt tartalmi, stiláris, hangnembeli és technikai jegyek — a fantasztikum és misztikum, a mesei atmoszféra, a kihagyásos, mélylélektani tartalmak felszínre hozására is alkalmas balladai technika, a groteszk, a realitás és az irrealitás egymásba játszásának — modern felhasználásával. S végül Ady novellái szorosan kapcsolódnak a nyugatos próza pszichologizáló törekvéseihez, a lélektan, ideggyógyászat — elsősorban a Breuer és Freud által kidolgozott pszichoanalízis — új eredményeit felhasználó pszichológiai realizmushoz is. Lényegesen nehezebb az Ady-tárcák műfaji, esztétikai minősítése, körülírása. Ismeretes, hogy a napilapok szépirodalmi rovatainak prózáját — a múlt századtól — uraló tárca, tárcanovella nem csupán rövidsége miatt különbözik az elbeszéléstől és a novellától. A novellától — nemcsak a klasszikus novellatípustól —• eltérő lazább szerkesztésmód, a lap olvasótáborának nagyon gyakran konzervatív ízléséhez való gondolati, tematikai, stiláris igazodás, a csak jellemkép, életkép, epizód felvázolásának szerény írói igénye jellemzi a századelő átlagos tárcaszínvonalát is. A hagyományos vagy éppen konzervatív ábrázolásmód szinte magától értetődően kapcsolja a napilapok tárcáinak tekintélyes mennyiségét a múlt századi romontikus meseszövéshez sőt az érzelmességbe fulladó, „biedermeier-szentimentális" örökséghez, az exponált problémákat, konfliktusokat „feloldó" hamis idillhez vagy a túlmagyarázó didakszishoz. Ezért — bizonyos határt vonva Ady tárcái és novellái között — az eszmeiségükkel, írói eszközeikkel, hangnemükkel, a rendkívül szűk, igénytelen vagy megformálatlan életanyag vázlatosságával a konzervatív hagyományokhoz kapcsolódó vagy a szimplifikáló didakticizmusba tévedő Ady-írásokat nevezném tárcának. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a tárca-műfaj értékesebb hagyományai Ady prózájába is szervesen beépültek, az eleve kötetlenebb tárcaformát Ady számos esetben képes volt egyéni hangszínnel, tartalommal megtölteni, s a tárcának — az ismert változatoktól eltérő — új, izgalmas műfaji variációit is életre tudta hívni. Tekintetbe kell vennünk továbbá azt a tényt is, hogy a humor, az irónia, a szatíra, a groteszk és a szarkazmus széles színskáláján játszó karcolat, humoreszk, karikatúra — hogy csak a legismertebb rövid műfajokat említsem — szorosan kapcsolódik a magyar tárcavonulathoz, attól szám-