Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)
zék politikai aktivitásának soha addig nem tapasztalt élénksége és a felemelő, már-már forradalmi akciók sora jegyében telő év végén önportréban kényszerül vallatni magát a költő. Vallató verse pedig olyan kötet élére kerül, amelyben a forradalmi ciklus darabjainak távlata és hőfoka fölülmúlja minden hasonló ciklusbeliekét. Ez az ellentét különös feszültséget teremt a költői valóságlátás és ennek önszemléletbelí vetülete közt. Erőfeszítés történik ennek a feszültségnek föloldására a vezérvers végén. De az erőfeszítés egyben tételezi is a föloldani kívánt feszültséget. A „vénülök" ige hangzik el poénként annak a költeménynek utolsó szavául, melyet egy új ifjúság és az újrakezdés jelszavaival indult alkotói korszak határkövéül kívánt állítani a művész. Ez a föloldásban is újrateremtett feszültség azonban egyenes következménye a megújulás belső parancsát A magunk szerelme kötetben folyamatosan ellenpontozó öregedés motívumának. Nem hétköznapi értelmű öregedés ez, márcsak Ady 35 éves kora miatt sem. Bizonyos vonatkozásban ugyanazt a törekvést fejezi ki ez az érzés, mint a megifjulás akarása. A mind egyetemesebbé váló költői szubjektum igyekszik kiküzdeni mindkettőben a fölszabadulást a partikuláris kötöttségek alól. 46 Újrakezdő ifjúságát hirdetve aktív beleszólással az aktuális eseményekbe, részt véve bennük immár a fajtája exponensét megillető színvonalon. Az öregedés érzése viszont a még most is kicsinyesnek látott valóság fölé emelkedés lépcsője, amelyet végig kell járni a művészi egyetemesség érdekében. Feszültséget fejez ki a kérdezés módja is. Szembeötlő, hogy a mottószerűen tömör versszak első kérdése a múlt egy darabjának elevenségére, egy hagyomány folyamatosságára vonatkozik, noha tartalmilag a vers egésze és benne a szóban forgó strófa a megújulás, az időbeli megkötöttségből a tágasság szintjére emelkedés képességére kérdez. Csak ennek a képességnek birtokában tudja magát a szubjektum teljes értékűnek látni. Az pedig már a fölszabadult tágasság igényét minősíti, hogy ebben a kérdésben szó sem lehet középutas kompromiszszumról. Ha nem a régi már, ez a lírai én számára egyértelmű a véggel, a pusztulással. Az év tavaszán a vénülés árnyékában meghirdetett önmegújító program itt sajátosan magyar hangsúlyt és tartalmat nyer, ami eredetileg hiányzott belőle. Népe jórészt artikulátlan vágyainak, történelmileg rég esedékes átalakulások hatékony cselekvésben meg nem valósuló akaratának kifejezőjeként Ady azzal tudja folyamatosan újjáteremteni önmagát, ha makacsul elevenen tartja az országvezető, idegen érdekek tüzénél saját pecsenyéjüket sütő nagyurak ellenzékének évszázados kisúri hagyományát. A „népért síró, bús, bocskoros nemes", Dózsa György unokájának plebejus-demokrata indulatai, az „eb ura fakó" és az „Ugocsa non coronat" keverednek ebben a hagyományban az ország történelmének sajátos adottságaiból folyó patriarchális meg provinciális jegyekkel. Ez utóbbiak a közép- és kisnemesi rétegeknek a hosszúra nyúló függetlenségi harcokban, majd a megkésett polgári fejlődésben vitt kiemelkedő szerepével kapcsolatosak. Nem problémátlan hagyomány ez, a Tisza-ellenes küzdelmek politikai egzisztenciái mégis a művészi önújjáteremtés egyik lényeges emelőjévé teszik. A latifundiumok és a banktőke, valamint a Monarchia militarista köreinek érdekeit korszerű és egyre nyíltabban ellenforradalmi módon képviselő munkapárti kormányzat ellenében eleve reménytelen lett volna kizárólag plebejus-demokrata jelszavak jegyében harcot hirdetni. Nem sokkal később írta Ady, hogy „olykor talán túlságos önérzettel fajtája exponensének érzi magát". 47 E hitéhez tá46 Vö. Vezér Erzsébet: i. m. 351. és 353. 1. 17 Vallomás a patriotizmusról. Ady-Múzeum. Szerk.: Földessy Gyula és Dóczy Jenő. II. köt. Bp., é. n. Athenaeum, (alább: Ady-Múzeum) 161. 1.
