Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Erényi Tibor: Ady és a szociáldemokrácia (1897—1906)

Felvetődik ezek után a kérdés, ha Ady lényegében egyetértett a szociáldemokrata pártprogrammal, szolidáris volt a szervezett munkásság küzdelmével, miért nem azonosította magát teljesen a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, miért a — miként ezt korabeli publicisztikája tanúsítja — vissza-visszatérő elhatárolódás, miért hangoztatott a párt politikájával szemben bíráló megjegyzéseket, fenntartásokat? Mert voltak fenntartásai. Meglehetősen elterjedt nézet, hogy Ady a szociáldemokrata párt radikalizmusát hiányolta. Bóka László szerint Ady „politikailag akcióképtelennek tartja" a szociáldemokrata pártot.

71 Ez az állítás aligha igazolható. Adynak lett volna alkalma arra, hogy a politikai radikalizmust, a forradalmiságot ez idő tájt számon kérje a szociáldemokratáktól. Ez azonban nem történt meg. Még nem vált világossá, hogy a pártvezetőség a reformizmus irányába hajlik. Ady úgy vélte, hogy ha a szociáldemokrata mozgalom nem ér el kellő eredményeket, nem sikerül előrevinni a munkásosztály, a néptömegek felszabadításának ügyét, akkor a munkásmozgalom óhatatlanul tovább radikálizálódik. Ezt a radikalizálódást azonban a váradi évek során még nem látta időszerűnek. Amikor beszélt róla, a „jövendő harcára" gondolt. Bizonyíték erre, az 1902 augusztusában megjelent Marseillaise c. cikke. A korabeli párizsi progresszív és reakciós tüntetéseket kommentálva a következőket írja: „Elképzeljük, minő zavarban lehet a másik tömeg. Az tudniillik, amelyet nem asszonyok és papok vezetnek, hanem a jövendőnek prófétái, nagy szociáldemokraták s nemes szabadkőművesek, kik Franciaországban megértették, hogy a kalapáccsal az utcán is kell dolgozni, ha szükség van rá. Megütődhettek. Mit énekeljenek ők, ha azok ott szemben a Marseillaise-t éneklik? Ök csak nem gyújthatnak reá valami szent oratóriumra, sem a Theodore Béza zsoltáraira? És talán már ki is gyulladt azóta néhány agyvelőben a nagy tudat, a nagy világosság, hogy a jövendő harcára valami nagyobb, bátrabb induló kell a Marseillaise-nél. A mi olvasóink nem fognak e percben kottajegyekre gondolni. Megértik, hogy mi mit értünk. . . . Megszületik majd szükséges időben az új Marseillaise költője is". És hazai tájakról szólva: „Értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell."

72 E kétségkívül meghökkentő sorokat aligha lehet úgy értelmezni, hogy Ady a korabeli szociáldemokrata mozgalom radikalizmusát kevesellte volna. Inkább a fejlődés dialektikájára figyelmeztetett. Adynak a szociáldemokráciával kapcsolatos fenntartásait más okokra tanácsos visszavezetni. A debreceni, főleg pedig a váradi évek folyamán, polgári radikalizmusának elmélyülésével egyidejűleg kiváltképpen erősen hatnak rá a felszabadult egyéniség kultuszát hirdető gondolkodók, mint például Nietzsche

73 és a különböző evolucionista nézetek. Mindezek a hatások ellenzéki, lázadó indulatokat keltenek, bár nem szocialista értelemben. Ami az előbbit illeti, a kérdés lényegére Tolnai Gábor meggyőzően mutatott rá: „A háború előtti fiatal írók számára Nietzsche volt a keresztvíz; olyanok is átestek rajta, akik nem voltak kiválasztottjai a hitvallásnak. ... Ez a Nietzschére majd Nietzschén túltekintő arisztokratizmus sem fogható fel másként, mint a szecessziós művész viselkedésformájának. Inkább elzárkózik, s könnyebben elfogadja a népszerűtlenséget, minthogy együtt szerepeljen a közkeletű selejtessel".

74 71 Bóka László: i. m. 220. 1. 72 AEÖPM III. 123—124. 1. 73 Bóka László: i. m. 198. 1. 7; Tolnai Gábor: Arisztokratizmus és szecesszió. Nyugat 1937. I. 336—337. 1.