Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Király István: Ady és a Monarchia

beli János": kinyílt mögötte a nagyító idő. Feltűnt a múlt, a régen, a valamikor. Látszott a história. A magyarság sorsának vált így jelképévé. S ambivalencia volt jellemző reá ebbe a dimenzióba beállítva is: a szatíra és a tragédia lehetőségét egyaránt hordta. Egyfelől Ady nemzetbírálatának szolga motívuma, a másoltság motívuma éledt itt újjá. A meg-nem-valósultság. Nem mert önmaga törvényei szerint élni ez a történelembe tágult „mesebeli János". Mint mindig a szolgát, külső irányítás: a mézesmadzag s a korbács — „csak a mese s csak az átok" — hajtotta előre. A „csalatás és fene" volt az ösztönzője. Kemény bírálatot, szatírát érdemelt. Másfelől viszont a szolgasors tragikus — az egyént felmentő s a kiszolgáltatottságot, a sorsot vádoló — változata tűnt fel. „Kellesz a nagy arénára" — hangzott egy általánosító, történelmi távlatba állító mondat. A maga művelődéstörténeti aszszociációi révén a „mesebeli Jánosok" ősének, a kiszolgáltatottság régi, tragikus hőseinek: a gladiátoroknak alakját idézte itt az aréna-kép. S ezzel együtt feltűnt a kiszolgáltatottsághoz illő szituáció: az idegenben létei. „Ha már egyszer idegenbe / Valamikor ide bújtál, / Rohanj jól kimelegedve" — kapott hangot egy inverzióval, valamint a paradox, groteszk szó- és rímkapcsolással — az otthontalálást jelző bújtál igével s a hasonló irányba mutató melegedve rímmel — külön is nyomatékossá tett, elrendelt helyzet: az otthontalanság, az idegenben élés. S mint kísérő érzés megjelent a kiszolgáltatott hőshöz s a kiszolgáltatott léthez illő belső lelki visszfény: a csüggedt fájdalom. „Vagy nem állód s megbénultan / Gunnyasztani fogsz, ha merhetsz, / Öreg bűnödön, a Múlton" — szólott „fog" segédigével, így nyomatékosítóttan jövő időbe helyezve, a perspektívátlanságot ezzel a negatív távlattal külön aláhúzva a bénult szomorúság. Tragikus bűnné vált a nagybetűvel írt, elmitizált Múlt: a történelmi sors. S ki egyik arcával mint szolga harag, szatíra tárgya lehetett volna, ostort érdemelt, most mint nagyobb erőknek kiszolgáltatott lény, tragédiába illő hőssé változott. A két véglet •— szatíra s tragédia együtt villódzott. A tragikus illuzionizmus jellegzetes formai ismérve: az ambivalencia a versszerkezet egészében hatott. Nemcsak a megjelenítést: az írói értékelést is ez határozta meg. Mint értékelő érzés az illúziókba-veszettség miatti bíráló harag s a tragikus illúziók áldozatának kijáró részvét olvadt együvé. Erről hozott hírt a tónust meghatározó esztétikai minőség: a kesernyés irónia. Képes volt érzékeltetni ez az egyszerre való kívül- s belüllétet, a szerető-haragvó felette lebegést. Ennek a hangulati színnek volt közvetítője a tragédiát sugalló, balladisztikus mozzanatoktól élesen elütő, a közlőt s szereplőt messze szétválasztó, felülről lefelé történő, gúnyolódó, tegező beszéd, a hangsúlyozottan megszólításos előadásmód. S ezen túlmenően nagy számban tűntek fel pszeudoállítások. Értékelő, igenlő hangsúllyal közölte a vers a negatívumot is. „S jók e csakok s e csalások"; „De nincs élőbb a mesénél" — hangzott pl. pozitív megfogalmazásba áttéve az, mit nyilvánvalóan bírált, elutasított a lírai előadó. S a pszeudoállítások sajátos formájaként feltűntek a pszeudobiztatások: „Gyürkőzz, János, rohanj, János"; „Rohanj, ha rongy is a mentéd"; „Rohanj jól kimelegedve". A szó biztatott, holott nyilvánvaló, hogy a lélek óvni, visszafogni akart. A jel s a tulajdonképpeni mondandó között ellentét feszült. Az irónia nyelvi formát kapott. S ennek visszfényét jelentették oly cinikus, szomorú, pleonasztikus vagy közhelyszerű sorok, mint pl.: „S ha már álltad, hát kiállód"; „S mese ellen minden káros"; „De csinálod, mert csinálod". S az adott összefüggésben ebbe az irányba hatott a visszatérő kompozíciós megoldásforma is. A zárásban, mint egy lemondó, keserű legyintés, a nyitó szakasz újból visszatért.