Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Király István: Ady és a Monarchia

Irónia volt uralkodó a külső formában is. Szójátékok lepték el a verset. Megsokasodtak az anasztáziák. Ha árnyalatilag is, de változott jelentéssel tért vissza újból meg újból ugyanaz a szó: „De csinálod, mert csinálod, / De csináld, mert erre lettél / S ha már álltad, hát kiállód. / Vagy nem állód"; „Akkor is, ha életednek I Életed lesz majd az ára."; ,,A király-lyány: mese, János, / De nincs élőbb a mesénél / S mese ellen minden káros." A fölényes játékosság hangulatát vitték be a műbe, átvéve a kontextusból jelzett áramot, a szóhasználat oly groteszk felé hajló jellegzetességei is, mint pl. a csako/c-féle főnevesítés, az aréna, fene jellegű vulgarizmus, a tapasztalás-hoz hasonló szokatlan képzés. S főképp alkalmas volt az irónia érzékeltetésére a verset átszövő játékos rímelés. Hiszen mint az Esti Kornél rímeit író Kosztolányi avagy a kései József Attila példája mutatja, mindig vonzódik a rímjátékokhoz az ironikus tartás. S vonzódott itt is. Erősek, teltek voltak a rímek; egy-egy hosszú magánhangzó majd minden esetben megemelte súlyuk. Figyelemfelhívó volt így a csengésük (1. pl.: város — János; leventék — mentéd; lyánnyal — Sárkánnyal stb). Játékos rímfajták tűntek fel: visszhangrímek csengtek (leventék — mentéd). A játékosságot még inkább fokozón olykor idegen szó volt ezekben a hívó (arénára — ára). Az irónia nagy mesterétől, Heinétől kedvelt disszonáns rím, kancsal rím színezte a verset (megbénultan — Múlton). S megsokasodtak az elő-, illetve a belső szótagrímek, az ily típusú egybecsengetések: ,,Ha palástjukat ott-hagyták: / Rohanj, ha rongy is a mentéd."; „Hogyha akarsz találkozni: / Hadakozzál a Sárkánnyal."; „Ha már egyszer idegenbe, / Valamikor ide bújtál". Kiváltképp felötlő volt ez, mikor csámcsogós cs-s asszociációval kapcsolódott egybe az a szótagismétlődés: „S jók e csakok s e csalások". Ez a rímszerű hangzási elemekkel való túlcsengetés — Hegel szavával •—: „semlegesítette" mintegy a belső komolyságot. Hozta az irónia felüllebegő játszi könnyűséget. S ott villant ez a páros rímhez szokott ősi nyolcassal nehezen összeegyeztethető, elidegenítő háromsoros strófaszerkezetben, az a x a szakaszképletben is. Az ismerősbe bevágott a zökkentő szokatlan. A lefelé néző játékos irónia a verselést is magához gyúrta. S a választott tónus, mint általában mindig, a költői értékelésnek volt itt is művészi eszköze. Az az Ady látszott, ki a mesebeli Jánosok értékét, szépségét, de ugyanakkor Bartek Slowik-i „homéri naívságukat", „ostobaságukat" egyszerre látta. Éppen ezért szerette hősét, de egyben gúnnyal nézte. Úgy tekintett reá, mint egy nagy gyermekre, mint a tragikus illuzionizmus ambivalens érzéseket kiváltó, bírálandó-szánandó hősére. Megfogalmazódott a háborúba tévedt magyar népről vallott ítélete. Ahogy az Isonzó mellett Veres Péter Balogh-családjának paraszti hőse, a költemény „forró, rejtett igazságát" érezte: „Ez nekünk szól, meg rólunk szól. Mert mink ily bolondok vagyunk, mint ez az ember írja."

81 Ahogy az igényes, nagy művészi erejű, realista líra esetében mindig: a történelembe tágult ki itt is a felszín. A napi „bolondság". A háborús lelkesedés, a „Ferenc Jóska azt üzenté"-t éneklő tömeg: az elvesztett tájékozódás, a délibábgondolkodás, a magyar „phaiakizmus" tünetévé lett. A jelenségben a lényeg tükröződött. Látszott a Jövő század regényét álmodó Jókaitól felnevelt népnek s vele együtt minden elsődlegesen érzelmi beállítottságú, kritikus látásra képtelen, nem gondolkodó, kiskorú életnek örök gyengesége: az illuzionizmus, a mesék tején csüngés, a realitásoktól való messzeszakadtság. Hiányzott itt a valósággal szembenézni tudó, önmagát és saját, valós helyét vállalni merő kérlelhetetlenség, gondolkodói-erkölcsi bátorság. Cáfolt így A mesebeli János egy mélyre ivódott 81 Veres Péter: Három nemzedék. Szegények szerelme. Bp., 1952. 478. 1.