Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Czére Béla: Ady novelláinak világa

A kispolgári szerelem, házasság gúnyos kritikájának is tekinthető Szaffó a vonatonhan az ,,omló, lágy, hájasodó, öreges" írónő egy fiatal kölyök öleléséből merítene készülő regényéhez ihletet. Művészileg árnyaltabban, az alkotáslélektan mélyebb rétegeibe hatolva elemzi ezt a képletet — a már inkább a pszichológiai realizmus novellái közé sorolható — Bond és a vénség-pók. A „vénségpók" által hirtelen beszőtt, művészileg kiégett írót — a tudatalatti ösztönök és a tudatos gondolati tartalmak izgalmas egymásba játszatásával — a végzetes személyiségkonfliktus feloldásának vágya űzi — az önáltatás lelki mechanizmusával — a dilettáns írónőhöz, aki „éjszakákon művésszé álmodta nagy izzadságosan magát". A szellemi impotencia kapcsolja egymáshoz őket, de a nő eleve skizofrén az egymásba kapaszkodásnak e groteszk lélektani képletében: szerelmes a férfiba, de féltékeny gyűlöletet érez a messze fölötte álló író iránt. Életük, művészi törekvéseik most már végleges csődjéért így — önmaguknak felmentést adva — természetszerűleg egymást vádolhatják: „Az asszony úgy érezte, hogy lelkéből minden vegetációt a férfi taposott ki. A férfi pedig sírgöröngyöket hallott zuhogni, mikor az asszony beszélt". Torz. strindbergi jegyekkel átitatott, gyűlölködő, a saját sérülésük körül forgó kapcsolatuknak a tehetetlenségi nyomaték nem enged véget vetni: „Mentek, s fészkeltek egymás lelkében, mint egymás halálos ítéletei". A pszichózisos állapotban kihívott végzet természetszerűleg a „fogyó", de „nagylelkű" férfit éri el: a „féllelkű aszszony" úgy érzi, hogy új „ihletet" meríthet az író hazug módon legendásított halálából. A realizmus, pszichológiai realizmus novellái Adynak a társadalmilag tipikus jellemeket — lényeges közéleti szimptómákra rávilágító — kiélezett drámai, komikus-ironikus vagy groteszk helyzetekben bemutató realista novellái elválaszthatatlanok a modern lélektan legújabb eredményeit is felhasználó, a századelő magyar prózájának pszichologizáló törekvéseivel rokon vonásokat mutató írásaitól, a pszichológiai realizmus novelláitól. Ady realista novelláinak, pszichologizáló írásainak tekintélyes része — a lírájában is az egyik legjellegzetesebb, legmarkánsabb vonásokkal körülhatárolt témakört jelentő — pénz világának kórtüneteit, a pénz és a hatalom öszszefüggéseit, szimbiózisuk emberi torzulásait elemzi. Az öreg Beer Sándor a milliók harácsolása közben nem tudott, nem akart önmagának és családjának élni: a pénz megszállott hajszolása során mint ember és apa is eltorzult, személyisége betegesen gyanakvóvá vált. A felesége haláltusájára megérkező gyerekeiben csak az örökséget — az ő halálát is — váró ellenségeket látja. Ady az emberi tudat mélyrétegeit felszínre hozva, mutatja be ennek az önző, ravasz embernek a védekező — a betegség őrületét, kényszerképzetét csak imitáló •— lelki mechanizmusát. Önmagának azt szuggerálja Beer Sándor, hogy halott neje egy fürdőhelyre utazott, a fiának viszont megparancsolja, hogy írja meg a feleségének: ő utazott pihenni a Harsasra. Ez az álrögeszme korántsem a saját lelki terápiája csupán — hiszen mivel ragaszkodott a feleségéhez, mindez lehetne tragikus-drámai intonálású is. Valójában egy hazug ember trükkje ez, aki így — a saját halálát is „késleltetve" — vidáman roboghat Bécs felé szórakozni a vonattal, amelynek ablakából „az öreg ember ravasz, sunyi arccal tekintgetett ki" „a mezők termő, pompázó, gazdag életére. . ." (Beer Sándor).