Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Király István: Ady és a Monarchia

ző világ számító cinizmusával szemben mégis értéket képviselnek. Bírálat, szeretet egyszerre illeti így őket. Hányódnak mintegy a tragikum s komikum ellentétes végletei között. S a mesebeli János is ilyen figura volt. A tragikus illuzionizmus hősei közé tartozott. Ambivalencia jelentette a versformálás központi elvét. Ez határozta meg 1. mind a hősválasztást, 2. mind a jellemzést, 3. mind a lírai általánosítást, 4. mind az értékelést. A hősválasztást nézve hangsúlyozottan paraszttá volt stilizálva a versbeli szereplő. Nemcsak a jellegzetesen paraszti név, a János, de a felvonultatott népies stiláris színek, szótani, alaktani népiességek sokasága is erről tanúskodott (királylyány, öreg bűn, gunnyaszt, tapasztalás, mente, fene stb.). S mint paraszti hős hangsúlyozottan —• rögtön a nyitó sorban —• a Várossal, a „messze várossal" állítódott szembe. Az „idegenbe", a városba tévedt paraszt alakja jelent meg rajta keresztül. Ambivalenssé vált figurája már pusztán emiatt. Hisz mint ennek a típusnak irodalmi útja tanúskodik róla, egyszerre ébreszthet nevetést s szánalmat, egyszerre lehet komikus s tragikus az ily jellegű hős. Nem véletlen, hogy a magyar irodalomban ennek a típusnak voltak változatai egyfelől Czuczor, Tömörkény, Gárdonyi városba tévedt komikus parasztjai, másfelől viszont oly tisztalelkű hősök, mint Mikszáth Filcsikja, Móricz Darabos Jóskája, Joó Györgye vagy Németh László Jó Pétere. A típus eleve magában hordta az ambivalenciát, a kétfajta — a komikusba, illetve a tragikusba hajló írói megjelenítés lehetőségeit. S Ady ábrázolása épp ezt a potenciális ambivalenciát szabadította fel. Ezt a célt szolgálta a művészi jellemzés. Egyfelől szeretetet érdemelt a tőle megrajzolt hős. A népmesék hősének — a János vitézeknek, az Erős Jánosoknak —• volt kései utóda. Szép emberi vonások fénylettek fel benne. Megsokasodtak körötte a felfokozott aktivitás nyugtalan szavai: a hadakozzál, gyürkőzz, rohanj típusú igék. Az utóbbi kettő négyszer, illetve kétszer fordul elő. S a jellem mélyeibe világított le ez a szóismétlés. Hozta e Jánosok népének •— A mesebeli Jánostól nem függetlenül megrajzolt Veres Péter-féle Balogh Janiknak — örök sajátságát: az odaadó, lelkes igyekvést. A helytállni-tudást. „S ha már álltad, hát kiállód" — villantotta a vers a jellem varázsát. S megsokasodtak így a hős körül a szeretet színei: az ismerőssé tevő, közelítő színek. Népmesei képek tűntek fel, az ősi nyolcas adta a ritmust. Közelhozták ezek a szívhez a „mesebeli János"-t. Együttérzést keltettek iránta. A szeretet jelezte, hogy nagy értékeket hordott magában ez a hős. De ugyanakkor nagy hibákat is. Ambivalens volt végig a jellemzés. A névadás már egymagában tanúskodott erről. Mert nemcsak a népmesék paraszti hőseihez — az Erős Jánosokhoz, a János vitézekhez — tartozott, hozzá a János keresztnév, de egyben az anekdoták paraszti szolgafigurájához. S ezt a lehetőséget is realizálta a sajátos lírai megjelenítés. Oly ember volt a képi és nyelvi jellemzés szerint „mesebeli János", kinek „rongy" volt a mentéje, s akit az ember parancsolón tegezni szokott, „gyürkőzz", „rohanj", szólt fölényesen rá. A közlési forma: a megszólításos tegező alak s egy grammatikai metafora: a felszólító módok uralkodó volta, a művészi jellemzésnek volt itt az eszköze. Egy emberi viszony — az úr s szolga kapcsolat — tükröződött benne. Kibontakozott a típusban eleve ott rejlő ambivalencia. Sienkiewicz Bartek Slowikjával ebben is egyezett: a népmesei hős egyben szolga volt. Nem pusztán a hősválasztás és a művészi jellemzés: kettős irányba vitt, kétféleképpen volt értelmezhető a versben levő történelmi általánosítás, a sajátos szimbolizáló, lírai flash back is. Mert nem egyszerűen paraszti figura volt „mese-