Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

az író „megtagadta magát, s nem volt őszinte. írónak, apostolnak ez a legnagyobb bűne." A fejlődés irányát pedig már akkor is és később is a valóság mély és hiteles ábrázolásában látta: ,,A színpad, bárki bármit mondjon, valamikor egészen az aktualitásé lesz." S ha nem az, akkor az írók nem teljesítik hivatásukat. Ezért rója meg a regényírókkal együtt a többieket is, mondván: ,,. .. az írók talán mást is megláthatnának az életből, mint önmagukat és az újságírókat.. ." S így fogalmazódik meg, az első párizsi tartózkodásról hazatérve, a drámaíró és az igazi dráma eszménye: „A színpadról... csak az merjen hozzánk szólni, ki két kálváriát járt. Hozzon a viaskodásból többet vagy az álomból, nem bánjuk, de hozza az élet nagyszerű teljességét." Az élet nagyszerű teljessége — ez lenne tehát a cél. Az életet pedig ismerni kell, s egy pillanatra sem lehet megmaradni a már megragadott mellett. A drámaírónak tudnia kell, hogy „még az igazán meglátott dolgok sem igazak két évnél tovább". Ezért ejti kétségbe, hogy mivé lett a színház mint ipar. S azt a következtetést vonja le, hogy ,,a színpad az olcsó ábrándok hona. Ott áldozunk azoknak az ideáknak, melyeket az élet kidobott magából, s már csak a mi álmainkban élnek." 1907-ben Párizsban elmegy a Grand Guignol színházba, és e látogatás ürügyén nagyvonalúan foglalja össze a huszadik század elejére kialakult helyzetet. Űgy látja, hogy a „halott Dumas" már kissé megvénült s hasonlóképpen az élő Sardou is. Az újak azt csinálják, amit a régiek, de rosszabbul. A régiek, „az örökök", nem a mindennap színházának rendjébe illeszthetők. Lassan már Ibsen és Hauptmann is fárasztóvá válik, a bulvár malacságai pedig „nem lehetnek rendes táplálékai a magára valamit is tartó emberi intellektusnak". Azt tapasztalja, hogy a színpad irodalmi törekvése a „kor emberét" igyekszik magyarázni, szimbolizálni, irányítani. Érzi, hogy már nem a „megkonstruált, ravasz és kerek" drámák hozhatják az új kor hiteles ábrázolását, mert az élet soha nem produkál ilyesmit. De ezzel — s ez megint Ady dialektikája — nem tűzhető ki a „befejezetlenség, a nyerseség" programja, hiszen „az élet maga a legistenibb művész, s maga is szereti a formákat". „Hazug naturalizmus helyett a belső valóság" kell, hogy művészi megformálást nyerjen. (A kiemelés tőlem. — Sz. Gy.) Az írók „a változatos életet nyújtsák nagyszerű, mély költészettel, de könnyedén". íme a mérce, amellyel Ady mér. Ezért fogadta örömmel Thury Zoltánt a Katonák bemutatója alkalmával („ . . . hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színmű-irodalmunknak" — írta Thuryról ekkor), ezért gyűlöli a konzervatív Akadémia pályadíjainak bennfentes nyerteseit, ezért ítél el minden írói öncélúságot, legyen az a neveltetésé, mint Guthi Soma A szaharai konzul c. darabjában vagy éppen az olcsó nacionalizmusé, mint Gárdonyi Zétájában. Ezért fogadja el a művészileg talán nem is igazán magas színvonalú Lengyel Menyhért-drámát, A hálás utókort, melyből kihallani „még idétlen jajgatásokban is lappangó, titkolt, nagy, bűnös fájdalmainkat", és propagálja, még betegágyából is, Földes Imrének A császár katonái c. „antimilitáris, humánus és ellenzéki" művét. És a beteg Ady ír levelet Fényes Samunak, mikor egy tisztességes darabjának elbuktatásáról vesz hírt: „Az istenét a himpelléreknek, legalább ott lehettem volna". Ezért rettenti meg a Tájfun sikere: „még jobban rémüldözöm most már a színpadtól, ahol legjobbnak is csak ilyen kell". Éppen ezért nemcsakhogy gyanakvó, de indulatos is volt az export-reményekkel íródott művekkel szemben. Ezeket elítélte, mert