Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

,,a legolcsóbbak, véletlenül magyarul-írottak, s az internacionális legalacsonyabb tömegízlés kiszolgálói. Ezek írói úgysem írók, dolgaik még iparcikkekként sem jelentenek számottevő haszon-importot az egyébként csakugyan koldusország számára sem." A világsiker tehát az ő számára nem jelentett feltétlen értékminősítést, meglátta mögötte a silányságot, az író önmaga feladását. Külön fejezet Ady életében Molnár Ferenc. Szinte szimbolikussá válik a számára: olyan jelenség, amely pontos diagnózist tesz lehetővé. Tragikusnak érzi az „írótalentum s a poéta" közti kettősséget, s hogy Molnár „nyolcvanszor többet adhatna, mint ad", pedig még ez az „egynyolcvanad része is nyugtalanítóan ragyogó hatalmas talentum". A testőr bemutatójáról készülvén írni így differenciál: „Nagyon mást írnék, mint eddig írtak, de nagyon elismerőt sok kitüntető gáncsolással." És még talán irónia sincs ebben a megállapításban, amelyet Lédának írott egyik levelében ír le: „Ma Molnár Feri az Isten, uralkodjék." Egyetlen nosztalgia lehet ezek mögött a félig elismerő, félig bíráló mondatok mögött. Nosztalgia az után a gondtalanság után, amelyet az íróembernek a színpadi siker biztosíthat. Versekből nem lehet megélni, a szerkesztőségi munka pedig idegeket nyúzó, bomlasztó robot. Nagyon valószínű, hogy ezért merül fel újra meg újra Adyban a gondolat, hogy a színpad lehetne a megváltó lehetőség. Nagyon jellemző az az 1917-ben írott néhány sor, amelyet Barta Lajos egy könyvének recenziójában lehet olvasni: „Színpadi sikerei nem érdekeltek, mert a muszájos megalkuvások fájnak nekem, de ha voltak sikerei, annál jobb. A siker: siker, s szívesen mondok színpadi sikerhez is üdvözletet, ha hozzásegít valakit a maga poéta-mivoltához, szóval 'tehermentesíti' a legértékesebb frontot." Szólni a színpad nyelvén, hogy a siker anyagi biztonságot hozzon, ez bujkál Ady életében a nagy kísértés mélyén, a kísértésben, hogy a színpadon is megszólaljon. A nagy kísértő Sátán — a Színpad 1910-ben a Független Magyarországban írói terveiről nyilatkozott Ady. Regényt tervezett, és úgy gondolta, hogy ha azt megírja, akkor „azonnal a nagy kísértő Sátánnal, a Színpaddal óhajtok egy kis leszámolást csinálni." Nyilvánvalóan volt alapja ennek a kijelentésnek. Már láttuk, hogy Ady pontosan felmérte és tudta, mi a korszerű dráma feladata és jelentősége, tudta, hogy „tehermentesíthetné" — siker esetén — mindennapos gondjaitól, és sohasem volt tőle idegen a drámaírás gondolata. Még talán írói alkatában is voltak olyan vonások, amelyek megerősítették ilyesfajta terveit. Király István Ady-könyvében többször is visszatér annak a motívumnak az elemzésére, amely Ady belső drámaiságát jelzi, igazolja. Bebizonyítja, hogyan megy át A Tisza-parton c. versben az elégikus reflexivitás a drámai magatartásba, hogyan feltételez, a dráma módján, egy másik embert, egy drámai partnert. Drámaiságát erősítette az „agora-szemlélet", a közéletiség, az emberben, emberiségben, a társadalomban való gondolkodás. Címadásokban nyomoz e belső drámaiság után Király, amikor mondattá válik, megjelenítő erőt kap, mint a Vad szirttetőn állunk vagy az Űj vizeken járok esetében. Par excellence drámai formálást fedez fel az „érzelmi forradalom időszakától kezdve" a megszólításos előadásmódban, amikor a lírai hősön mint előadón, mint főszereplőn kívül beszélgető társként vagy egyszerűen csak figyelő, hallgató, csöndes