Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

a zenét pedig — Elek Artúr szerint — „silány, hatásvadászó csinálmány"-nak minősítette. A fentiek alapján tehát joggal mondhatjuk, hogy Ady számára a színház világa a műfajok köztársaságát jelentette, olyan köztársaságot, amelyben minden — mégoly szélsőséges színpadi forma is — közös célt szolgálhat: a társadalom haladását. Magára vessen, ha nem teszi. A bírálat nem létét, csak éppúgy-létét éri. S ha nem tud megváltozni, akkor elpusztul. A színház világa pedig — és egyre erősebben így alakul Ady felfogása — polarizálódni fog. Párizsi tapasztalat alapján „üdvös elválasztódás"-nak minősíti azt a folyamatot, amelyben „kevesebb lesz a színház, több a mulató", „fele a mai színházaknak vagy orfeum lesz, vagy megbukik". A következmény azonban haladást jelenthet, hiszen ekkor „egy sereg színház ismét színház lesz, mert megtisztul attól a publikumtól, melynek színházra sohse volt komoly szüksége". Akkor majd lesz otthona a komoly drámának. De milyen legyen ez a komoly dráma? Az eszményi és a valóságos dráma Azok a tanulmányok, amelyek Ady Endre színházi kapcsolatait, kritikusi működését eddig vizsgálat alá vették — Földessy Gyula, Jánosházy György, Komlós Aladár, Lengyel Géza, Varga József elemzései —, gazdagon tárták föl Ady drámaelméleti gondolatait. Kiemelték széles látókörét, dialektikus szemléletét, meghatározták mértékrendszerét, amellyel a mindennapok sodrában minősíteni tudta az elébe kerülő színpadi műveket. Némi vita folyt arról, hogy nem volt-e néha túlságosan is szubjektív, s hogy nem hatott-e rá a kor színikritikájának jellegzetessége, az impresszionista megközelítés. A teljes kritikai oeuvre áttekintése azonban inkább arra enged következtetni, hogy Ady értékrendszere nagyon korán kialakult, s legfeljebb fogalmazásmódja volt — a szerkesztőségi munka viszonyai között — lazább, mint azt elméleti írásoktól talán várni lehetett. Ha volt is változás szemléletében, ez inkább abban nyilvánult meg, hogy eleinte több reménnyel kapcsolódott a számára oly vonzó színházi élet és drámaírás világához, hogy azután, szintén elég korán csalódva, egyre pontosabban igyekezzék meghatározni ennek a művészetnek a társadalomban elfoglalt helyét, egyre biztosabban látva, hogy adott formájában és helyzetében nem alkalmas a magasabb rendű írói célok megvalósítására. A célt már az első pillanatokban magasra tűzi ki. 1899 januárjában fogalmazódik meg az indulatos tétel: „Divatos drámaíró urak, tudják-e önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?" A világ drámairodalmából pedig először is — milyen jellemző — Ibsen drámái ragadják meg, ezek a „ködös, kietlen" művek, amelyek közül már Debrecenben a Nórát és A népgyűlölöt emlegeti a legtöbbet. És lehet, hogy illúziónak bizonyul, amit Ady a színháztól vár, de értékes illúzió: „A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak . .. Ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége. Ezeknek pedig egyedüli terük a színpad. A reform folyik, a színpad ma már az Ibsenek, Sudermannok s a Hauptmannok katedrája, honnan átható, harsogó hangon szól egy eljövő jobb kor isteni jóslata." A valóság persze nem ilyen tökéletes. A nagyok, a híresek is elbukhatnak. És amikor a híres Maeterlinck a Monna Vannában a feleségének ír szerepet, Adyt nem az zavarja, hogy a mű talán nem elég jó, hanem hogy