Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

ban Fedák Sárival kapcsolatban. Pedig világos, csak Ady jelzőit kell pontosan olvasni. Márkus Emíliánál még a rajongás pillanataiban is vesz észre valami különöset: ,,. . . ő maga már beszélni sem akar úgy, mint mi, többi emberek, hanem kitalált valami újat, valami elragadóan sajátos muzsikát, beszédet vagy beszédes muzsikát, ami kiváltságos és megejtő . .." De azután kénytelen eljutni a „balul tüneményes" jelzőig, amikor a művésznő „Percenként variálja a legnagyszerűbb megértés és a teljes hamisság hangjait." Fedák Sári esetében nem egészen erről volt szó. A kezdeti rajongás „első Fedák Sáriért" teljesen hiteles: a jelenség volt magával ragadó, lendületével pedig általánosabb példákra is mutató: „Trónjaikról lerángatott autokrata színpadi királynőket, félelmetes bálványokat, szent és sérthetetlen formákat, tradíciókat és konvenciókat." De már ebben az első, rajongó pillanatban, és talán éppen azért, mert Fedák már ekkor is túlmutat önmagán, döbben rá Ady a legvonzóbb színház legnagyobb veszélyére: a mindent feledtetésre. Hogy is írta? — „Zsazsa, Zsazsa, Zsazsa és semmi más. Nagyvárad sorsa, világítása, szociáldemokraták ünnepe, a párbaj mártírja, a lovagias gyilkos, mind elmúltak és meghaltak. Elég volt hozzá egy nagyon, nagyon ragyogó leány . . . Ha közben megfeszítettek volna újra egy messiást, ha elnyomtak volna tíz forradalmat, megnyomorítottak volna százezer életet — ezt is mind elfelejtettük volna . . . De az rettenetes, hogy ezt a mindent felejtetést meg tudta volna csinálni olyan is, ki Zsazsának saruja porát sem csókolhatja meg." De megvesztegethetetlenségét bizonyítja, hogy amikor Fedák visszaél népszerűségével, mikor már „Fedák-dandár" áll a háta mögött, és „agráriánus primadonna" lett, hogy még később szélsőséges és reakciós körök használhassák fel, akkor egyértelműen ellene fordult, besorolva őt is azok közé a „legszánandóbb asszonyi lények" közé, akik „megmételyezték nemcsak a színpadot, de a sajtó révén a kiskorú magyar társadalmat is." És az adott társadalomban különösen érzékenyen figyelt fel arra a torzulásra, amely a színpadra lépő nő körül alakul ki: ,, . .. a nő csakis akkor művésznő, ha a színpadon elfelejti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe." És felfedi a torzulás okának mindkét oldalát. Az egyik a közönségben van: ,, . . . az a bökkenő, hogy itt nem a színészet iránt való érdeklődésről van szó, hanem a színészek, jobban mondva a primadonnák személyes ügyeiről, bajairól, veszekedéseiről". Ennek következménye pedig az a színésznő, „amely már-már típussá lesz a magyar színpadon. . . Egy hölgy csak, kinek hasznos a színpad ..." Nem csoda, hogy gyűlöli és támadja a „szoknyakultuszt". Nem csoda, hogy keserűen állapítja meg — talán személyes sérelme is ott búvik meg az ítélet szavai mögött —: „Érdekes dolog: az írók legtöbbször a színésznőkkel foglalkoznak, rajongóan, betegen, sokszor egy életen át, s a színésznők közül alig egy-kettő emelkedik föl egy valamirevaló író megértéséig s értékeléséig ... A színésznők legfeljebb azokat az írókat érdemesítik figyelemre, kik az ő számukra írnak darabot." Mivel pedig látja, hogy az egyénieskedéssel szemben csak az együttes művészi munka érhet el eredményeket, minden alkalmat kihasznál, hogy az ensemble-gondolatot támogassa. Már Debrecenben dicséri az együttest, hogy egy nem is túl jó előadásban „egységes interpretálást" nyújtott; megdicséri a bécsi Theater an der Wient, hogy milyen kitűnően játszik, „holott ennek a színháznak egyetlen sláger-primadonnája sincs", és elítéli a Nizzában játszó olaszokat, akiknél „ . . . van legalábbis öt hatalmas színész. Ez a jelző nem túlzás . . . Ezek néha ki is tesznek magukért. De magukért csak. Mintha a rendezői intézmény