Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

még holtismeretlen volna az olasz színészek között. . . Nincs fegyelmező, egyesítő, művészien látó szempár . . ." És már egészen korán, 1901-ben, abban látja a magyar színészet nagy hanyatlásának okát, hogy, míg „a régebbi társulatokat erős kéz, értelmes fej dirigálta, mely nem engedte meg azt, hogy egyes szereplők ficánkoljanak a színpadon az egész ensemble rovására", addig ma „fékezni, ellenőrizni tudó művezetés hiányában a legjobb előadás hatását is tönkreteszi egyes szereplők zabolátlansága, előtérbe tolakodása, egyszóval a színpadról leneveletlenkedő fegyelmezetlenség." De más, művészi szempontból magasabb rendű problémák is napirendre kerültek. 1905—1906-ban, amikor Ady a legaktívabban végzi kritikusi teendőit, a fővárosban három színházművészeti irányzat él egymás mellett, harcol egymással. Az egyik a Nemzeti Színház stílusa. Ekkor már harmadik éve Somló Sándor az igazgató. Nagy könyvtára van, művelt embernek számít, és ő maga is kacérkodik a drámairodalommal. Még akadémiai pályázatokon is nyer. Megkísérli, hogy teret engedjen más drámaíróknak is. Sajnos képtelen biztosítani a megfelelő színvonalat. A színház stílusa pedig — annak ellenére, hogy már a házban van Hevesi Sándor — menthetetlenül megkövesedik. (Az is igaz, hogy Hevesi eleinte szinte egyáltalán nem kap rendezői feladatot.) A „divatos" színház ebben az időben a Vígszínház, amely épp ekkor éli első, felfutó évtizedét. A főváros polgársága a sajátjának érzi, és már most mutatkoznak a jelei, hogy ki is sajátítja a saját ízlése, sok esetben ízléstelen divatmajmolása, szenzációhajhászása céljaira. A harmadik lehetőséget a Thália Társaság kínálja fel. Mindvégig rossz körülmények közé szorítva, a rendszeres színházi élettől szinte elszigetelve játszanak. Váltogatják az épületeket, nehéz figyelemmel kísérni működésüket. Mégis ők azok, akiktől a magyar színházi élet megújulását várják. Jelentős emberek vesznek róluk tudomást, és terjesztik jó hírüket. A Társaság felbomlása után pedig hiányuk igazolja jelentkezésük és kísérleteik szükségszerűségét. A Nemzeti és a Víg stílusharcában Ady félreérthetetlenül a Vígszínház oldalán áll. Rögtön azt is hangsúlyoznunk kell, hogy nem a műsora miatt. A színjáték újfajta módja az, amit igazán értékel. Már 1901 tavaszán, egy debreceni bemutató kapcsán hivatkozik rá: „A darab díszletei olyanok voltak, amilyeneket csak a Vígszínház produkál. . . bámulatosan összevágó, valósággal vígszínházi ensemble . ..". Az ember szinte még némi elfogultságot is feltételez, ha azt olvassa, hogy „magasan álltak a párizsi nívó fölött" s éppen egy „legpárizsibb" darab előadása alkalmával. Visszatérő motívum a jó felkészültség dicsérete: „A Vígszínház úgy rukkolt ki Ohorn darabjával, ahogy a Vígszínház csak képes, és ez sokat mond. Gondos, művészi díszletek, a legértelmesebb rendezés s a legvígszínháziabban perfekt, elsőrendű előadás." De talán mégsem vak elfogultság vezette ezekben a dicséretekben a tollát. Hiszen azt is észrevette, ugyanott, ha rossz megoldásokkal találkozott. Néhány nappal a dicséretek után írja — s megint egy francia vígjáték kapcsán —: „ . . . a Vígszínház játéktudománya megrekedt. .. Hölgyek, urak, még Feydeau-t sem lehet mindig egyformán játszani." Nem voltak illúziói a színház törzsközönségével kapcsolatban sem. Ügy vélte, hogy „kedves és liberális" közönség, „tarka és könnyű ízlésű", de semmiképpen sem reménytelen eset: „Egy kis szívvel és ésszel Európa legirodalmibb publikumává lehetne fölnevelni." De a Vígszínház a következő években nem ebbe az irányba fejlődött. És Ady ezt a tényt is érzékeli. Megírja, hogy például Bernard Shaw Az ördög cimborája c. darabját a vígszínházi előadás „agyonhamisította", és amikor teljesen egyértelművé vált, hogy a színház meg-