Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

szedelmét, kísértéseit is. Talán éppen erről szól, amikor Reinitz sajátos tehetségét analizálja: ,,Reinitznak minden és páratlan zsenialitása valahol a zseniális fordítóé és a zseniális interpretálóé között lehet. De verseknek zseniális fordítói alig lehetségesek, s a zseniális interpretálok is majdnem mindig önmaguk kikiáltó heroldjai." Ami itt a megzenésítés módjára vonatkozik, abban valószínűleg Ady olyan emlékei idéződnek föl, amikor az interpretáló nem a művet, hanem önmagát állította előtérbe, például — egy önmutogató színész. Ady eszménye a színpadon is a modern művészegyéniség. Ezt igényli, ennek tapsol, és ha valaki, aki már elérte ezt a színvonalat, ilyen vagy amolyan okból eltér tőle, akkor Ady ugyanolyan kíméletlenül elítéli és támadja, mint ahogy dicsérte. Nem mintha nem tudta volna megbecsülni a hagyományt, a múlt értékeit. Elismerte Prielle Kornélia „teremtő erejét", újságíró kollégáival, ezekkel „a legtöbbször cinikus, epés, savanyú fiúkkal" együtt ujjongott a „zsarnok" időn győzedelmeskedő Pálmay Ilkáért, hiszen „Ö a szép Heléna, ő minden vágy, ő minden művészet, s ő minden asszony . . .", és méltatni tudta, hogy Blaha Lujza hogyan tud művészetével élővé tenni „egy tucatnál tucatabb, görögtüzes színpadi tákolmányt". De mindezeknél többre tartotta a mának és a jövőnek az embereit. Az első ilyen nagy élménye Újházi Edéhez fűzte, akit érett művészként ismert meg, akinek Crampton mestere „fölkavarta lelkeinket", s aki a gyengébb művet is „Valósággal művészi alkotássá magasztalta föl — a maga művészi alkotásával". A második és legmaradandóbb élményt Pethes Imre jelentette a számára „az ő nagy, ölő és elevenítő színész-értelmével". Mind a mai napig láttatni tudja Pethes művészetét: „Odatapad ábrázolt alakjával a színpadhoz, s nem játszik hatásosan, de áll, jár, tesz, beszél, haragszik, örül és elkárhozik igazán. Az ilyen hatástalan játék teheti meg aztán azt a csodát, hogy kiváltja a tüzet, a lelkesedést még azokból is, akik nehezen tüzesednek és lelkesednek."* Különösen fontos ebből a leírásból a színészi azonosulás, az alázatos szerepformálás tanulsága. Az a művészi magatartás, amely „hódító igazságával hódít". Ady Endre Ódry Árpádot már régebbről, Debrecenből ismerte. Igaz elismerésének jele, hogy néha Pethessel együtt rangsorolta: „két, fiatal, nagy színész" triumfusáról számolt be „becsületes modernségükhöz méltó és szabad" föladatuk megoldásakor. Már említettük az Ödry és Ady közötti feszültséget. Abban a rövid levélben, amelyet Odry az Ady-Múzeum c. kiadvány szerkesztőinek írt (rövidségét Ady Lajos annak tulajdonítja, hogy Ódry abban az időben félt közelebbi kapcsolatba hozni magát Ady nevével), Ódry tömören arra az idioszinkráziára utal, amelyet ő a vers, a fiatal Ady meg a színház iránt érzett. Ez igaz lehet. De még pontosabb Fülep Lajos beszámolója Ady éjszakáiról, amelyből kiderül, hogy Ódry költőbarátja korai, konvencionális verselésétől ódzkodott, Ady pedig azt a legbenső „merevséget" kifogásolta Ódryban, amelyet csak nagyon értő szemek vehettek észre. A „színész-értelmet" azonban mindig nagyra becsülte, és a modern színésznőktől is elvárta. Ezért mondta T. Halmi Margitról, hogy „modern lelkű, csupa-idegszál, pazar és nagy művésznő", aki „rendkívül intelligens, finom ízléssel megáldott"; ezért fogadta el K. Hegyesi Marit, akit ugyan nem tartott nagy színésznőnek, de tudta róla, hogy „intelligens, ambiciózus". És ha az intelligencián túl más értékkel is találkozott, azt külön is kiemelte: „G. Kertész Ella különb és több volt, mint tehetségének legfanatikusabb hívei is remélték. Szenvedély, igazság és '.szépség volt minden jelenete." De még a legnagyobb tehetségnél is tiltakozott, ha úgy ítélte, hogy az egyéniség modorosságba csap át. Sokan csodálkoztak azon, hogy miért változott meg a véleménye Márkus Emíliával, illetve egy másik műfaj-