Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

parlagi vidék". De közben egyre több a cikk a Debreceni Főiskolai Lapokban, az Ellenőrben, a Debreceni Hírlapban, a Debrecenben. Ez utóbbiban megjelent „színházi referádái" hívják majd föl egy nagyváradi szerkesztő, Pásztor Bertalan figyelmét „egy igen tehetséges kéz" munkájára. Egyelőre azonban még Debrecen a helyszín. Ady újságírói szabadjegyet kap a színházba. Szinte minden este benn ül. „Első újságírói szerelme: a színpad" — írja Földessy Gyula, és valószínűleg helyesen látja azt is, hogy Ady számára ez — mint később majd egyre tudatosabban — a színháznál többet is jelenthetett. Színikritikái ugyanis ,, . . . általában véve bővebben, nyomatékosabban tárják fel haladó gondolkozását, mint ez időbeli egyéb debreceni hírlapi írásai: társadalmi és politikai cikkei. (Színibírálatokban szabadabban szólhatott, kormánypárti szerkesztője ezeket nem ellenőrizte annyira, mint publicisztikai cikkeit.)" A Debrecenben működő társulat a jobbak közé tartozik. Igazgatójáról, Komjáthy Jánosról, aki már 1896 ősze óta tevékenykedik ott, azt tartják, hogy „Kiváló fegyelmet tart társulatánál, s rend, pontosság jellemzi működését. . .". Nagy szeretettel foglalkozik a fiatal színészekkel.. . Kíméletlen szigorúság, hirtelen fellobbanás jellemezte, párosulva vidám, jó kedéllyel, barátsággal, melyek állandó jó viszonyt, kedves kollegiális életet teremtettek társulatánál." 1898. november 27-én ünneplik a debreceni színészet száz éves évfordulóját, és a művészvendégek között van Prielle Kornélia, meg a később oly tiszteletteljes barátsággal körülvett Újházi Ede. És ha már Zilahon is bekapcsolódott a vándorszínészek társaságába Ady, természetes, hogy az előadások után itt is csatlakozik az újságíró- és színészcimborákhoz. Gyorsan múló szerelmek szövődnek: versek ihletét adják. De ezek még nem „Ady-versek". Indulatuk már-már hiteles, de formájuk még nem az. A legtöbb közülük a későbbi Árkossyné Szabó Irma személyével kapcsolatos. Ö A Hágár oltára „Irmá"-ja, és rá vonatkoztatják a Félhomályban, Vallomás, Finita . . ., Elválunk c. korai verseket is. Azután születnek versek, amelyekhez a „Színház" úgy általában adott némi indíttatást: a Színházban vagy a Divina Comoedia. Megversel egy nyugalomba térő kedvelt színésznőt, Locsareknét, belekomponálva a búcsúversbe a „komikáné"-nak a Gasparone c. operettben énekelt nagysikerű kupiérefrénjét, hogy „Nincsenek már férfiak!" Bekerül a költő első kötetébe, a Versekbe az a borongós, még mindig meglehetősen romantikus hangvételű költemény, amelyet egy beteg színésznő öngyilkossága alkalmával írt: Egy koporsó felett, amelyben azonban a patetikus hang („A rongy-falakra ráborultál.. .") mellett szép pszichológiai felismerés is megszólal: „A nagy tudat akkor szállott meg, / Hogy, míg meg nem fojt, el ne hagyjon, / A halál akkor jegyzett volt el, / Szegény, rajongó gyermek-asszony!...". Vers örökíti meg azt a kis baráti társaságot, amelyben ott ül a későbbi nagy művész, Ódry Árpád is: „Egyik színész, másik költő . . . / Összeülik szépen." S bár összeillenek, azért a kapcsolat mégsem teljesen idilli. Évek múltán kiderül, hogy feszültségekre épült. Volt persze más feszültség is bőven. Ahhoz, hogy Ady átszerződjék Nagyváradra, a Szabadság c. laphoz, talán az is hozzájárult, hogy debreceni szerkesztője éppen egy színházlátogatási ügyben, helyi politikai okokból, kényelmetlen helyzetbe hozta Adyt. Az új évszázad már Nagyváradon találja. Vissza-visszalátogat ugyan néha Debrecenbe egy-egy színházi eseményre, de szíve-lelke már Váradé. Itt érik be a publicista és a kritikus. Jelentős új barátságokat köt. A Szabadság szerkesztőségében Nagy Endre és Bíró Lajos a kollégák: egy életre összefonódik velük. Más itt a társulat is. Az igazgató Somogyi Károly, akit a színháztörténet