Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Kispéter András: Ady és a szecesszió
A művész-bohóc szerep gyakran foglalkoztatja Adyt. Már Az Illés szekerén kötetben megjelenik: „Fehér falak, szőke gerendák, / Csöndes, bús, falusi házunk, / Ugye, ha mi titokban vagyunk, / Nem komédiázunk?" (Kis, falusi ház). A bohócszerep érzése később fokozódik nála, s egyre elviselhetetlenebb számára. A Szeretném, ha szeretnének kötetben már így panaszkodik: „Forgok, mint egy véres pojáca, / Túl egy hegyen s egy hegyen innen ... itt úgy kell ütni, marcangolni, / Mint egy komédiás bolondnak" (Fájdalmas, bús kitérő). A Minden-Titkok verseiben pedig nyíltan kimondja: „komédia minden, komédia" (A civódó magyar). A paradox helyzet, önmaga szatirikus ábrázolására készteti a költőt. Arthur Symons írja ,, . . . a szatíra mélyreható volta tulajdonképpen abban rejlik, hogy nagymértékben a művész a saját vágyainak, sóvárgásainak a szatírája: gúnyolódás a kielégített és leküzdött vágyakon." 56 „Szívem útja, szemem látása — panaszolja Ady, mintegy önmagát gúnyolva — Sohse volt a szabad hajósé/ S önmagamnak / Valék mindig vak, furcsa mása." („Örvendezz, ifjú, ifjúságodban"). Az évtized vége felé egyre inkább úgy érzi Ady, nem tudta megvalósítani magát, kibontakoztatni a benne rejlő lehetőségeket, zsákutcába jutott: „Amit akartam, zord magasság, / Amit elértem, ostoba, / Színekkel tarkáit semmisem, Szivárvány, álom és soha .. ." (A Jövendő fehérei); másutt: „Rohantam dalo'san s vakultan, / Befogtak új, csodás illatok / S száz út végén nem vettem észre, / Hogy már minden utam elfogyott" (Az elsüllyedt utak). „Isten volnék sokakért — kiáltja kétségbeesve —, Ha nem fogna az iszap / S ha önmagam: önmagam / Lehetnék" (Mindent másképpen szeretnék). A Ki látott engem? kötetben már, ahol magára talált, kiküzdötte az új művészi látást és hangot, kritikusan ugyan, de megértően tekint vissza korábbi önmagára: „Szent salak/ Volt az akkor (és talán ma is), / Hogy tétovázva útra keltünk" (Csillagos, vén, csatalovak). A művész-bohóc szerep elleni lázadással, tiltakozással párhuzamosan megy végbe Adynál az új művészi életérzés, látás- és kifejezésmód kialakulása. S ez lényegében egybeesik a munkásosztályhoz való közeledéssel, a forradalmat sürgető költő önmagára találásával. Fokozatosan háttérbe szorul költészetében a dekoratív, szecessziós elem, a stilizáltság, a modorosság és az egész szeceszsziós életérzés, átadja helyét az öntörvényű, expresszív kifejezésmódnak, a puritánabb, egyszerűbb versépítkezésnek. A kezdettől uralkodó látomások, expresszív költői képek elmélyülnek, a leíró külsőségek helyét a lélek mélyéből előtörő merész víziók, távoli asszociációk váltják fel. „És csitt — írja A Minden-Titkok versei kötetben —, amott tenger vonít / Régi fájást, / Irgalmatlant és távolit,/De a tenger fenyves erdő." (A föltámadás szomorúsága); „Valaki megőrült az Űrben, / Valamely Nap járja bolondját, / Valaki mindent összezavart / S üstökös jövését mondják" (A csodák esztendeje). „Nyugtalan erdők hívogatnak . . . Süvöltnek bennem a nyűtt erők" (Az árulás nyara) ; „Mutassátok meg a Nincsenből / A Nincsenbe futót, / Célhoz sohse érőt" (Az egyenes csillag). Szaporodnak az expresszionista látomások, a „fájdalmas Ént" világgá kiáltó költemények: „Égzengéssel vak éjszaka boruljon/ Fényes délórán s zuhogjon özönvíz / S megkönnyült végzet szörnyű zsivajában / Sikoltson végsőt a bomlott harang" (Rázd meg szivedet). A „megőszült tengert" ott kívánja „hagyni vénen", „Hogy jajgasson, / Hol erős karral habjába" csapott (A meg58 Uo. 188. 1.
