Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Kispéter András: Ady és a szecesszió
Ady a szociális kérdésekre — cikkek sora tanúsítja — már fiatal újságíró korában érzékeny, később pedig — az 1905-ös válság után — közvetlen kapcsolatba kerül a munkásmozgalommal, rendszeresen dolgozik a Népszavának. Ez nemcsak nem mond ellent szecessziós életérzésének, de szervesen összefügg vele. 1905-ben A hódító Rihász c. írásában Juhász Gyula is az ,,első proletárforradalmat" emlegeti. :,:i A művész, ha magányos lázadása találkozik a társadalmi mozgalmakkal, szükségszerűen szocialistává lesz, ha nem tud kilépni az „énkultusz" bűvköréből, zsákutcába jut: elmagányosodik, arisztokratikus ,,szépségkultuszba" menekül. A század első évtizedei bőséges példát szolgáltatnak mindkét művésztípusra. A tömegekkel, a munkásmozgalommal találkozó művész számára a szecesszió felszabadító erő. Aragon, amikor — Roger-H. Guerrand L'Art Nouveau en Europe c. könyvéhez írt, már többször idézett előszavában — a szecesszió kettős: „nemzeti" és „szocialista" jellegét emeli ki (ha túloz is a szocialista jelleg általánosításában), végső soron helyes következtetésre jut: „E kettős jelleg —• írja — soha azelőtt nem párosított fémek ötvözete, ennek a dekadencia ürügyén oly gyakran lenézett művészetnek (pedig dekadensnek e művészek néhány képviselője csak provokatív célból nevezte magát) olyan jelentőséget kölcsönöz, amit el fog ismerni, példaként fog emlegetni a jövő. Egyszer majd megértjük, hogy a lángoló gótika, a XVI—XVIII. századi barokk és a Modern Style, vagy bármilyen névvel is illessük, a szellem felszabadulásának hasonló korszakai." 3 ' 1 A szecesszió nemcsak a társadalomszemléletben, hanem a stílus, a művészi látás, magatartásforma terén is jelentős felszabadító erőt jelentett. Itt kezdenek kibontakozni egyes művészeknél a radikális újítást célul tűző, a művészi forradalmat meghirdető avantgárd jegyei. Közülük — Ady művészetét szem előtt tartva — számunkra legfontosabb az expresszivitás, amely sok vonatkozásban már az expresszionizmust előlegezi. Ady művészetének a szecesszió ugyanis csak egy korszakában — amely kb. 1912 tájáig terjed — fő ismérve. Utána az avantgárd jegyek erősödnek meg nála akkor is, ha Ady nem tartozik egyik avantgárd irányzathoz sem, sőt a futurizmusról elítélően nyilatkozik. Nem feladatunk Ady és az avantgárd vizsgálata — Bori Imre említett művében már kísérletet tett erre —, csupán a szecessziós életérzésen belül jelentkező néhány jellegzetes vonásra kívánunk utalni, amelyek már az avantgárd felé mutatnak. Beszéltünk már arról, hogy a szecesszió művészeinél az élet és művészet egysége megteremtésének kísérlete nem járt sikerrel. A művész ezért paradox, groteszk helyzetbe került: úgy érezte, nem adhatja igazi önmagát — noha éppen erre törekedett —, hanem szerepet kell játszania, bohóckodnia kell. Volt művész, aki elfogadta ezt a szerepet, grimaszt vágott a közönségre, mások viszont — Ady is — tiltakoztak ellene. Találóan ábrázolja ezt a szecessziós életérzést Aubrey Beardsleynek, az angol szecesszió jelentős képviselőjének, The Scarlet Pastorale c. rajza, melyet Arthur Symone a következőképpen ír le: „Az előtérben, közvetlenül a rivaldánál, a színpadnak hátat fordítva és a darabból kilépve egy felfuvalkodott Harlekin terpeszkedik. Mögötte magányos oltárfények sápadoznak a láthatatlan szélben. Középütt, a színpad sötétjében egy kopasz Pierrot alakja bontakozik ki, aki éppen hatalmas hasát fűzi össze a rózsakötéllel, és patás lábát mutatja. Ott van Pierrette is, a rémülettől sikoltozva mutat feléje, a kövér táncosnő pedig ezalatt egykedvűen piruettezik." 35 83 Juhász Gyula összes müvei. 4. kötet. Bp., 1975. Akadémiai K. 11. 1. M Louis Aragon: i. m. Szecesszió. 442. 1. 55 Arthur Symons: i. m. Uo. 187. 1.
