Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kispéter András: Ady és a szecesszió

vészét áruvá válásával szemben. Amint Oscar Wilde írja: ,,a művész... elég bölcs legyen hozzá, hogy ne bocsássa áruba önmagát, az egyéniségét ne cserélje föl a mások egyéniségével."

3

'

5 A „darabokra tört" világban, amely csak részekben szemlélhető, a művész kénytelen megteremteni a maga „külön világát". „Ha egyszer a világ össze is törik a lába alatt — írja Rilke —, a művészet mint független teremtőerő továbbra is fennáll, és töprengő lehetősége marad újabb világoknak és koroknak."

30 Illúzió tehát az egységes stílusra törekvés a szeceszszióban, mert — Berlage szavaival —: „anarchia uralkodik mind a gazdasági, mind a szellemi életben, az anarchia pedig szöges ellentétben áll mindazzal, amit mi el akarunk érni."

37 Peter Behrens még büszkén ír arról, hogy: „Felfedeztük magunkat és korunkat, ráébredtünk a bennünk lakozó erőkre, és felismertük a ma emberének új szükségleteit."

38 Berlage már 1905-ben felismeri, hogy a kor „a túlzásba vitt individualizmus kora, és a szubjektivizmusé, amelynek legszélsőségesebb kifejeződése Olbrich jelszava: »Művész, a te világodat mutasd meg, a te világodat, amely senki másé nem volt, és amelyhez nem is lesz hasonló« . . . Ma mindent meg lehet bocsátani — fejtegeti tovább —, csak azt nem, ha valaki a másikat utánozza."

39 Ez az egyéniségkultusz jellemzi a Nyugat íróit is. A fiatal Kosztolányi ezt írja Babits Mihálynak: „Arra törekszem, hogy egységes világfelfogásra jussak, vagy jobban mondva, eltávolítom magamból az idegen anyagot, mert érzem, hogy egész ember vagyok.'"

10 „Bűvös köréből" Babits sem tud kitörni még a tízes évek elején sem, és hasonló példákat idézhetnénk Juhász Gyulától, Tóth Árpádtól és másoktól is. De a legnagyobb talán közöttük Ady én-kultusza. Már az Űj versekben úgy mutatja be magát mint aki „napfényes glóriában / Büszkén és egyedül ragyog" (Egy párisi hajnalon). „Én magamért vagyok s magamnak. / Akkor is, hogyha nótát mondok / S elpusztítnak rímek és gondok" — olvashatjuk a Vér és arany kötetben (Beszélgetés egy szekfűvel). — „Magam szeretem, ha szeretlek — írja Lédának — S irigye vagyok a szemednek." (Add nekem a szemeidet). A Szeretném, ha szeretnének kötetet így vezeti be: „Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse /Nem vagyok senkinek .. .". „Megistenülök, magamért csak, / Vagy megdöglök csak magamért..." — jelenti ki a Nem játszom tovább c. versében. De az én-kultusz tetejét talán az En, szegény Magam c. költemény jelenti: „Szeretlek halálos szerelemmel, /Te hű, te jó, te boldogtalan, /Te elhagyott, te szép, béna ember,/Te: Én, szegény Magam." Az egyéniségkultusz, az énre koncentrálás szükségszerű velejárója a nagyfokú szenzibilitás, törekvés az életet megragadni, kiélni a maga teljességében. A szecesszió művésze számára ezért a dolgok sohasem elvontak, homályosak, megfoghatatlanok, miként a szimbolistáknál voltak. Jellemző például, hogy Ady maga oldja fel minden szimbólumát. De különböznek a naturalistáktól is: nem a külvilág tudományos számbavétele, külsőséges leírása érdekli őket, nem is a pillanatnyi benyomások, miként az impresszionistákat. A századforduló, századelő művésze átlelkesíti, élővé teszi a természetet, az egyes tárgyakat, egész környezetét. Lehozza a csodát az égből a földre, „evilágivá" teszi, rácso35 Oscar Wilde: Művészet és dekoráció. Uo. 177—178. 1. 36 Rainer Maria Rilke: Jegyzetek a művészetről. Uo. 327. 1. 37 Hendrik Petrus Berlage: i. m. Uo. 256. 1. 38 Peter Behrens: Az élet és a művészet ünnepei. Uo. 271—272. 1. 39 Hendrik Petrus Berlage: i. m. Uo. 255. 1. 40 L. a 26. sz. jegyzetben i. m. 26. 1.