Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Király István: Ady és a Monarchia
híres inzurgensek / Űjból és újból nyergelték a lovat, / Minket tiporva, hogy tessenek Bécsnek". S mindennek fejében: „Hálát nem adott s már nem is mutat / Bécs."; „Hős uraink Majtényt is elaludtak". 01 Sorsa volt szerinte ennek az országnak a bécsi kihasználtság. Az uralkodni tudás több évszázados művészetével nemcsak a behálózáshoz értett Ausztria, de a kijátszáshoz is. Értett ahhoz, hogy a különböző társadalmi erőket egymásra uszítva őrizze tovább a maga uralmát. Világosan látta pl. ekkor már Ady a darabont-csalást. Jól tudta, hogy: „Az a nagy, hírhedt összevisszaság, / Mit akkor Bécs még pártfogolt minálunk, / Talán nem volt más, mint csalásba ótott / Gazdátlan, bűnös, tévedt, szomjas csókok". „Bécsből rántott vészmulatságnak" tűnt a „kuruc-leses" élet. 52 Felmérte azt is, mint taktikázgatott a különféle nemzetiségekkel ez a hatalom. „Ti, véreskeserű lázadók alig-föltápászkodott utódjai — idézte pl. a Gogának írott nyílt levelében a Tiszával folytatott román nemzetiségi tárgyalások során a 48-as példát — összeállótok, persze megint Bécs biztatásával, hogy a küszködő magyar radikalizmusnak, nemzetvédelemnek, demokráciának és szabadságharcnak gáncsot vessetek." 53 S a taktikai-politikai hozzáértésen túl hozzátartozott, mint a veszélyességet megnövelő erő, a Habsburg-hatalomhoz: a mindenre elszántság. Kiváltképp Ferenc Ferdinánd volt számára ebben a vonatkozásban figyelmeztető jel. A magyar progressziónak a jövendő császárral kapcsolatos illúzióival szemben hitelesen látta már Ady, a forradalmár költő, ennek a kíméletlen, reakciós, mindenfajta demokratikus és nemzetiségi mozgalmat (még ha taktikai okokból szövetkezett is olykor-olykor velük) szíve mélyéről gyűlölő, pusztán csak az egységes Monarchiára néző, a képzelt Habsburg-hivatást mániákusan űző autokratának valóságos arcát. A trónörökös elmebeli állapotáról — a Habsburg családi őrület továbbéléséről — suttogott pletykákat magáévá téve: egyértelműen mint „tébolyodott Cézárról" beszélt már csak róla. 54 „Magyar sors, csók — ki tudja, ami ránk vár? / Ránk mered egy szfinksz: a jövendő császár" — írta pl. a Margita élni afcarban. Ha vezérkarunk főnökének küldte is, valójában Ferenc Ferdinándnak szólt A mezőhegyesi háború c. költeménye. Mert résztvett a Kronprinz ezen „a gyilkoló próba-csatán". Az övé volt a „nagyúri, hideg szemöldök-vonás", melyre — mint a vers írta —: „ ... tízenként hullnak síri, hideg földre / Örvendő halál-sóhajjal a fiúk, / A többi marsol bután, összetörve". Illett Ferenc Ferdinándhoz a költeményben feltűnő Néró-kép, a vershangulattól — a megválasztott természeti színektől, az ellentétező motívumtól: az emberekkel szembeállított „kényes paripák" hangsúlyos képétől — sugallt, idézett embertelenség. Hiszen Ferenc Ferdinánd volt az, ki azzal büszkélkedett hívei előtt: „Ma még a hadsereg szelleme és fegyelme olyan, hogy — ha kívánja az idő — honfitársaikra s rokonaikra is lőnek a katonák". 55 Minden vonatkozásban ez volt a jövendő császár: született kényúr. Mintegy testet öltött benne az abszolutizmus. Nem véletlen, hogy a legkardcsörgetőbb Habsburg-főhercegnek, Albrechtnek volt a neveltje, hogy az ellenreformáció Habsburg-császárai, II. és III. Ferdinánd jelentették számára az eszményt, s hogy államépítési terveiben — mint vezérlő példát — a Schwar51 Margita és Ottokár, A Tűz ünnepén, Nincs itt ország. 52 Ha visszajönne Margita, Elveszett Hit: elveszítlek. 53 Nacionalizmus 225. 1. 54 Levelek Madame Prétérite-höz. Nyugat 1913. I. 154. 1. 55 Idézi: Murád. Anatol: Franz Joseph I. of Austria and his Empire. New York, 1968. 69. 1.
