Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Sára Péter: Meseélmények, mesemotívumok Ady költészetében

ben az életigenlés és az élettagadás elvi-eszmei ellentétei, »jó- és rossz« istenképpen .. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy látta Ady a Sátánt másképpen, hagyományosabb módon is. Egyik háború alatt keletkezett versében ezeket írta: Ádám fia talán rossz volt? S most kínzatja Sátánjával A bosszúálló "Úristen? Nem volt olyan rossz az Ember, Hogy most gőggel rágázoljon Rossz ideálja, a Sátán. (Minden az Életért) Égi jelekből tudott és szeretett olvasni ő is, s ezekből szívesen következtetett nagy változásokra, fontos társadalmi események bekövetkezésére (Vörös szekér a tengeren, A csodák esztendeje, Láttam rejtett törvényed, Emlékezés egy nyáréjszakára, Vulkánok és szívek, Megállt a Sors stb.). Rejtelmes titkok vették körül őt is, és ezeket a titkokat, mint egy varázserejű mesebeli hősnek, neki kellett megfejtenie. Ez a motívum tulajdonképpen egész költészetén végighúzódik. A legplasztikusabban A Minden-Titkok versei kötet anyagában fejeződik ki, de már a legelső verseiben is ilyen sorokat találunk: Odakint valami nagy titkot Rejteget a sötét világ . . . (Békesség ünnepén) Ködön keresztül, vaksötéten, Meg nem fejtett titokba látok S átkozottként kell rejtegetnem Ezer csodás, igaz világot. (Misztérium) És a verseiben oly gyakran előforduló „átok", „rontás" is minden bizonnyal gyermekkorának valóságos és mesevilágából került át költészetébe. Nehéz költői útján Ady gyakran érezte magát olyannak, mint akire átok nehezedik, vagy gonosz rontás miatt szenved (Egy párisi hajnalon, A csókok átka, Az anyám és én, Egy csúf rontás stb.). Mint gyermekkorának mesehősei, verseiben alakját ő is gyakran megváltoztatta. Ezekben az alkotásaiban a népköltészet legjellegzetesebb képalkotó vonásait figyelhetjük meg: a megszemélyesített természeti tárgyba oly mértékbe képzeli magát, hogy valósággal átlényegül. Ady ebben a különös költői átélésében, átlényegülésében gyakran szimbolizálja magát virágnak (1. A Tisza-parton, Virág-fohász virágok urához, Fekete virágot láttál). Olykor pedig valósággal fának képzeli önmagát (Ihar a tölgyek közt, A kényszerűség fája, Feleselés egy 14 L. Földessy Gyula: Ady minden titkai. 2. kiad. Bp., 1962. Magvető K. 162. 1.