Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)

Ez itt az Ér, a mi folyónk. Ős dicsőségű Kraszna-árok. Most száraz, szomorú, repedt. Asszonyom, tépjek-e neked Medréből egy-két holt virágot? (Séta bölcső-helyem körül) Egy másik idekívánkozó versében (Életem apadó ere) a halódó vízhez kapcsolódó képeinek magával ragadó új változatával (halott vizekről ír ugyan, de képei sohasem halottak, elhasználtak!) fájó életéről szól. Előbb imigyen: Életem szegény és apadó ere, Melynek volt-sodra vad sással nőtt tele, Fájva vigyázlak . .. Az utolsó strófában azonban már határozott élniakarása, sőt tettvágya tör fel: „El nem apadhatsz még, életem ere . . . Áradni fogsz még." A mindszenti Ér a maga földrajzi valóságában azonban mégiscsak álmos, pocsolyás, halódó víz, s így egyáltalán nem meglepő, hogy szinonimáival (mocsár, nádas, láp, ingovány, pocsolya, sár, iszap stb.) együtt Ady komor, halálos hangulatainak, de egyben a stagnáló magyar közéletnek is a költői kifejezés sokféle gazdag változatait felsorakoztató jelképe s ezáltal írásainak egyik, mindenkor sokatmondó motívuma lehetett. Valójában még akkor is gyakran a gyermekkori Ér halálszagú vizeinek fundamentális élménye húzódik meg képei között, amikor már nem az Érről, hanem másfajta vizekről, kutakról, tavakról, folyókról vagy akár a tengerről szól. Egyenesen meglepő viszont, hogy a kút és a forrás, amelyeknek valósága inkább a stagnálás, a megposhadás ellentéte (bár néha eliszaposodottak, békanyálasak is lehetnek), s ennek megfelelően képeik másoknál rendszerint a tisztaságról, frisseségéről, egy spontán, bár a legtöbbször naiv, gyermekded életöröről beszélnek (talán jellemző, hogy Adynál alig találunk ilyen képeket), szintén a halódó vizek sajátos poézisét szólaltatják meg. Ez alkalommal dühös keserűséggel : Láttam én már delelő csordát Vizetlen kútnál, szenvedőn. Kiszáradok, én, bús forrás is, De ne bántsák a szemfedőm, Ne érintsék a szemfedőm. (Egy harci Jézus-Mária) A sötét, a halott vizek talán legsivárabb fajtáját, a végső soron az érmindszenti környezetéből magával hozott materiális élményre, az Ér látványára visszavezethető „iszapos, mély fekete árok" képét idézi a már a címében is morbid hangokat ígérő A Halál-árok titka. Bonyolult mindanivalójának lényegét bizonyára nem akkor ragadjuk meg, ha Földessy Gyula értelmezéséhez csatlakozva arra gondolunk, hogy „az »Iszapos, mély fekete árok« a szerelem, a nemi gerjedelem tisztátlanságát akarja kifejezni, és eszünkbe ötleti A Patyolat üzenetét. . .". Megvalljuk, kissé megdöbbentett bennünket, hogy Ady olyan kiváló értője írta le ezeket a naiv sorokat, mint ő (akinek egyébként magunk is a költő minden titkaival való ismerkedés okulásos ifjúkori élményét kö-