Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)

hagyásos igealak mássalhangzó-torlódásának kakofóniája által pedig egyenesen groteszkké lesznek a „szép humanitások". Annál szembeszökőbb ez a groteszkség, hiszen a vers egyenlőtlenül hosszú sorokból áll, tehát az egyes sorok szótagszámát meghatározó nyitóstrófában, amelyhez a többi igazodik, a sorhoszszúságot szabadon lehetett megválasztani. A második sor teljes alakú igével 11 szótagos lett volna (ahogyan a harmadik), és a vele rímelő ötödik sor a ritmus sérelme nélkül igazodhatnék ehhez egy névelő beiktatásával. Mivel Ady nem szerzett érvényt ennek a lehetőségnek, biztosra vehető, hogy szándékosan kereste a groteszk hatást. A mozgalmas képet rajzoló első sor, majd a groteszkséggel távolságtartást és fölényt sugalló második arra szolgál csupán, hogy mintegy fölvonja a függönyt a „de" kötőszóval kezdődő harmadik-ötödik előtt, amely végre az igazi lényegre mutat. Nyomaték, képszerűség, valamint a groteszk figyelemfölkeltő ereje így a lényegtelennek jut. Hogyan formálódik meg végül a lényeges? Az alkotó metonímiával szól önmagáról: „fölszánt poéta ceruzáját" emlegeti. Ismét nem a leglényegesebb fogalmi pár jelenik meg frappáns nyelvi fordulat által, hanem az alkotói szubjektum, illetve az az alkotói magatartás, amit ez a nélkülözhetetlen, de a folyamat egésze szempontjából kevéssé lényeges, mert fölcserélhető technikai eszköz jelöl. Egyszeri képzésével nyomatékosít a jelölő jelzője, a „fölszánt". Több jelzőből — fölkészült, fölajzott, elszánt — vonódott össze. A lényegest közlő, három sorra terjedő ellentétes mellérendelő mondat, a strófa rendjében a harmadik, maga is érzékletesebben fejezi ki azt, amit (illetve akit) „lelkéből" érdekel a Politika és Szerelem, mint magát ezt az érzelmi-fogalmi párost. Ez utóbbi csupán a hosszú versmondat lezárásának nyomatékát kapja. A végnyomatékos helyzet kialakítását szolgálja ugyanis a mondat szerkezetét jócskán bonyolító kirekesztéses tagadás („ .. . más sohasem érdekelte . . . , csupán . . ."). Tetemesen megnöveli a mondatterjedelmet az invertált szórend, az alany elé iktatott beszédrészek: határozó, tagadó szerkezet, állítmány és tárgy a késleltető mozzanatok szerepét is játsszák. Egyre jobban várjuk a lezárást. Bekövetkezte aztán véget vet a feszültségnek, amit a hoszszúra nyúlt várakozás keltett. A tartalmi ellentmondást ez azonban mégsem oldotta föl, sőt, kidomborította. Kitörölhetetlen benyomásként marad vissza bennünk, hogy nem az emberhez méltó élettartalom jelent meg eleven mozgalmasságában, hanem a közvetlenül adott világ töredezett valósága. Az áruviszonyok dologi egyetemességének és mindenek fölötti uralmának közvetlen megtestesítője és a költői látásmód számára szimbóluma: a Pénz, továbbá a csereérték egyedülvalósága, az elidegenedés ellen szubjektív szinten és tehetetlenül lázadók szép humanitásai: a reménytelenül megvalósulatlan emberi lényeg pótlékává és látszatává stilizált partikuláris lényegtelenségek. Hiába halljuk, hogy Politika és Szerelem egysége a legfontosabb a szubjektumnak, a formálás éppígyléte másról vall. Önmagát kénytelen legfontosabbnak tartani a szubjektum, mert csak az ő ember és világképében váltak ezek konkrétan eggyé. Ez „a magunk szerelme" igaz és mély értelme. „Ifjító és istenítő", azaz kiteljesítő ez az érzés, mert egyedül benne képes átélni önmagát a szubjektum a teljesség igényével a töredezettség világában. Politika és szerelem integrálása a teljességre szóló igénybejelentésként az ember önmegvalósításának, képességei kifejlesztésének ma még távoli lényegét jelenti. Szubjektív programot, a „legyen" részét, amely elé azonban az adott valóság annyi mindent sorol, eltorlaszolva a feléje vezető utat. A „kíméletlenség" Ady-emlegette útját a radikális emberi szükségletek kielégítésének az