Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Tverdota György: József Attila: Március

embertelen erőinek. Ezzel a felismeréssel és a belőle kinövő megriadással befejeződik az elemzés kezdetén jellemzett magatartás mozdulatainak egy csoportja. Az ezután következő jellegzetes mozdulatok csoportját a harmadik strófa utolsó két sora vezeti be. Ezeket a gesztusokat a megoldáskeresés mozdulatainak nevezhetjük. Szemben az elemzett részlettel, amelyet a valósággal való szembenézésnek tekinthetünk, a vers további részét a lehetőségekkel-számolás fázisaként jellemezhetjük. Az első vers utolsó két sora az egész mű súlypontja, kulcsmondata. Funkcionálisan igen megterhelt, önálló versegység. Azt a feladatát, hogy feloldja az alapmondatban megfogalmazott érzelmi meghasonlást, megalapozza a szintézist, fentebb már érintettük. Ez az önálló funkció választja le az alapmondatról, melynek funkciója kimerül e meghasonlás konstatálásában. Formálisan is elkülönül az alapmondattól. Hozzáfűzött reflexió, közvetlen közelről ráfelel, viszszacseng az abban felhangzó hívásra. Az élmény leírása (az alapmondat) és a külső világgal való összefüggésének megtalálása (az első két versszak) után alkotás-lélektanilag is a harmadik magatartás-mozdulatot képviseli: a megoldás megtalálásának hitét. A kulcsmondatnak, hogy ezt a funkcióját maradéktalanul teljesíteni tudja, olyan súlyos érvet kell tartalmaznia, amely képes elcsitítani a költő felbolydult kedélyét, amely megfelelő bizonyságot nyújt ahhoz, hogy a költő megszabadulhasson érzelmi elfogódásából. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a kulcsmondatot, meg kell állapítanunk, hogy kielégítetlenül hagy. Az elemzett két sorból csak az derül ki egyértelműen, hogy a költő keresi az erőt az élet érdekében, igényli a vigaszt, tehát a kétségbeejtő helyzetben is igenli az életet. Arról azonban, hogy miért nyerhetünk vigaszt a szerelemből, és hogy miért csak magunkból nyerhetünk vigaszt, nem mond közelebbit a költő. A kulcsmondat tehát egy olyan állítást foglal magában, amely lehet igaz, de lehet hamis is. Az olvasót kielégítetlenül hagyja és a költőt is arra ösztönzi, hogy a kulcsmondatban foglalt állítást igazolja. így az első vers utolsó mondata lezárja, kikerekíti az első verset, ugyanakkor nyitva is hagyja. Összeköti és egyszersmind elválasztja a költemény két versét. A kulcsmondat szerepének ez az értelmezése ad segítséget ahhoz, hogy a két vers közötti viszony természetét megértsük. A Március második verse, mint teljes értékű önálló költemény, nem állja meg a helyét. Két, egyébként sem érdektelen példát hozok állításom bizonyítására : 1. Ha a második vers „jó gépen" szerkezetében a „jó" szót díszítő jelzőnek tekintem, feltételeznem kell, hogy a költő töltelékelemként használta föl ezt a szót. Ha azonban a kései József Attila költői leleményét nem akarom alábecsülni, feltételeznem kell, hogy a „jó" szó teljes funkciót hordoz: megkülönböztető jelző. Azt a fogalmat, amelytől a költő a „jó" jelzővel megkülönbözteti a „gép" szót, az első versben találom meg: a „tankkal, vasakkal" kifejezésben. Tehát a második vers „jó gépen" szerkezete az első versben felvonultatott, az ember elpusztítására szánt gépekkel szemben jelent ellenideált. A második vers jelzős szerkezete tehát tulajdonképpeni értelmét az első verssel való összefüggéséből nyeri. 2. Hasonlóképpen összerímel az első vers: „kínozzák a szegényeket" sora a második vers soraival: „...mégis féltem az életem. Hisz nincs egyebem e kivül." — sorokkal. Ez az asszociáció a költő marxista meggyőződésének megfelelően az egyén nyomorúságát a szegény emberek elnyomottságával, meg-