Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Agárdi Péter: József Attila és a korabeli marxista kritika

nálatával — „dialektikus materialista" költészetnek. Sándor Pál vulgáris ökonomizmusa, művészi értetlensége „individualista felbomlást" látott József Attila 1932 utáni alkotó periódusában. A szektás, proletkultos típusú kritika tehát belső „fejlődése", módosulása ellenére — sajnos — folyamatos tendenciát jelentett, érvényesült még a negyvenes évek elején is. S ami a legtragikusabb: érvényesült a népfrontos gondolatrendszer, a népfrontos politikai stratégia keretei között is. Losonczy Géza cikkére gondolok, a Két kor, két költő című cikkre, amely pontosan abban az 1941-es karácsonyi iVépszaua-számban jelent meg, amelyet teljes joggal tekintünk a baloldali népfrontnyitás dokumentumának. Ez a cikk már döbbenetes tisztaságban tartalmazta és előlegezte azt a historizálást, azt a visszavetítést, azt a hagyományszűkítést, amely — Bartók, József Attila és Derkovits megítélésében — az ötvenes évek elején Révai ismert beszédét is jellemezte. Egy jó, korszerű történelempolitikai, stratégiai koncepció nem teszi eleve szükségszerűvé, hogy az érdekében alkalmazott érvek, hangsúlyok helyesek, jogosak legyenek. A Losonczy-cikk az indokolt szabadságharcos Petőfi-aktualizálást József Attila-ellenes érvvel kapcsolta össze, a kései József Attilát a dekadenciába utalta. Az természetes lett volna, hogy a Petőfi—Ady—József Attilavonulat egységén, forradalmi folyamatosságán belül a háború kitörése után Petőfi aktualitását hangsúlyozta volna. De amikor a szükségszerű Petőfi-focmgsúly József Attila kárára, kettejük szembeállítása révén érvényesül — akkor már a jó népfrontos stratégiai koncepciót is eltorzítja a rá hivatkozó — szubjektíve vagy politikailag mégoly kommunista szándékú — historizálás. Mi volt a második modellt A második modellt — nagyon leegyszerűsítve — úgy jellemezném, hogy ez egy utópisztikus-modernista platform, persze rengeteg áramlattal típussal, rengeteg belső ellentmondással. Ezt az irányzatot a marxista kritika fejlődése egyik szükségszerű fokozatának, a spirálisan ábrázolható fejlődés egyik ívének tekintem. Egy olyan külső ívnek, egy olyan kritikai irányzatnak, amely alapjaiban joggal utasította ugyan el a dogmatikus, szűklátókörű tendenc-sematizmust, de az elutasítás normarendszere nem kevésbé téves és vitatható. Vagyis hamis alternatívát kínált a dogmatizmussal szemben. Hamisat, mert a naturalisztikus munkásirodalommal, a proletkultos értelemben napi politikai érdekű irodalomkoncepcióval nem egy, a valóságot művészileg hitelesítő realizmust helyezett szembe, nem ennek a perspektívájából mérte meg József Attilát. A kulturális hagyomány folytonosságát, a nemzeti irodalom folyamatosságát elvágó olyan koncepcióval állunk itt szemben, amely a társadalmi mondanivalót a fellegekbe, az utópisztikusán tételezett kollektív individuumba, az elvont Emberbe és Erkölcsbe posztulálta. Számos korszerű felismerést köszönhetünk ennek az avantgardista esztétikának, sokban gazdagította •— főleg az antiszektariánizmusa révén — a marxista kritikát is, de lényegében mégis csak eklektikus, gyökereiben vitatható ez a nézetrendszer. Kassákra és körére gondolok elsősorban e modellt jellemezve, de hangsúlyozva, hogy ez nem jelenti Kassák egész írói életművének, sőt még csak a kassáki esszé egészének a minősítését sem. Nem véletlenül bicsaklik meg Kassák kritikai normarendszere Petőfi, Ady és József Attila, valamint Derkovits egyaránt torz minősítésében. Rendkívül szemléletes — miként erre már 1958-ban Szabolcsi Miklós is rámutatott — a Derkovits-kérdés és a József Attila-kérdés párhuzamossága, sőt összefonódása a magyar szellemi életben. Tímár Árpád kitűnő Dési Huber-összeállítása szemléletesen bizonyítja a hiteles modern szocialista realizmus irodalmi és képző-