Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Bokor László: Elméleti hagyományaink
eilen.« Amennyire igaz és minden szocialista vagy akár minden nyílteszű ember előtt világos ez az igazság, olyannyira nem egyszerű ezt kimutatni, bizonyítani és átvinni a köztudatba. A történelmi materializmus még ma sem tudta lerántani a nagy tömegek előtt teljesen a hősök páncélját, megmutatva, hogy emberek vannak alatta és lemosni sem tudta a dicsfényeket és mondákat a harcokról, hogy a csupasz, tisztára gazdasági eredők meglátszódjanak." 4 A legrosszabb értelmezése, a legvulgárisabb kivonata ez Plechanovnak. A szocialista kritikusok nehezen tudnak ezen túljutni, amikor előttük áll az új művészi minőség, mondjuk Kassáknak a képében vagy József Attilának a képében. Természetes, hogy a szocialista kritikát is meghatározta a polgári kritika minősége. A polgári kritika, amely természetes, hogy nem osztályokban, hanem össznemzeti irodalomban gondolkodott, az új eszmei minőségek, új formák iránt rendkívül szűkös befogadási képességet tanúsított. Filozófiailag volt alapozatlan. ,,.. . A világnézet... milyensége pedig esztétikai szempontból, irreleváns" — írta Kárpáti Aurél 5 a húszas évek közepén József Attiláról, amely már akkor sem volt igaz, itt, Közép-Európában, Magyarországon. Ez a kritikusnemzedék ,,a dogmák páncélcsörgésétől hangos, tudákos kornak" érezte jelenét, ezért húzódozott a politikától, sőt mindenfajta világnézettől, ezért igyekezett bizonygatni a művészi elkötelezettség nehézségeit, sőt lehetetlenségét. A politikumot, a világnézetet csak naturalista túlszínezés formájában, rikító, olcsó, érzelgős és szólamszerű megoldásként tudta érzékelni József Attila már kiteljesedett művészi korszakában is. Költészetének gondolati elemeit hidegnek, kiagyaltnak, valószerűségét naturalistának, szabadabb asszociációt követhetetlennek érezték. Nem vették észre, hogy József Attila lelkivé vált szocialista minőségi túlhaladása mindannak, amit a Fábryhoz írt levelében 6 olyan szenvedélyesen utasított el, hogy proletárköltészet címén korábban csak szennyirodalmi tehetségtelenséget talált. A liberális és a fiatalabb esszéíró nemzedék kritikái a polgári esztétika csúcsát, legjobb teljesítményeit jelentették. Ez a nemzedék — minden ragyogó eredménye ellenére — nem készült fel a teljes irodalmi valóság befogadására, ezért lett „hamis tanúvá" saját igaz pőrénél, ahogy azt József Attila kegyetlen őszintén leírta Németh Lászlónak, s egy kissé finomabban Halász Gábornak. Ez a kritika hamar elszakította magát az idejét múltnak érzett tizenkilencedik századtól, anélkül, hogy esztétikai üzenetét kellőképpen felfogta volna. Ezért maradt impresszionista színezetű, rögtönző jellegű, minden szellemtörténeti vagy racionalista alapozás, önelvű irodalmi szemlélet ellenére is. A század efemer gondolati rögtönzéseiből (Spengler, Dilthey, Ortega, Henri de Man) alkotott esztétikát magának, ezért lett foglya az irracionalizmusnak, s a Nyugat ellenzéki szellemű „hatalomvédte bensőségében" ezért utasította el az osztálygondolatot. De vele együtt ezért kellett elvetnie minden objektív esztétika atyját, Hegelt is s a Taine előtti társadalmi elvű esztétikai hagyományt, a magyart is, Erdélyi Jánost és Eötvöst, Péterfy Jenőt és Gyulait is. Ezért maradt József Attila gondolatilag magasszintű, esztétikai minőségében is dialektikus költészete felfoghataatlan, idegen, meg-nem-értett a számára. Ha ez így volt a polgári kritikában, mennyivel nagyobb tehertételként jelentkezik ugyanez a szocialista kritika számára, amelynek elméleti alapjai telí Nádass József: Propaganda és művészet. Szocializmus, 1928. július 1. 279. 1. 5 Pesti Napló, 1925. március 15. c 1931. szeptember 3-án. J. A. ö. M. III. k, Bp. 1958. 445—446. 1.
