Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Csaplár Ferenc: Munkásmozgalom és művészet (Vita a Népszavában)
jára", „az értelmetlenséget vallja urának". Kassák költészetével kapcsolatban „bolondokházát", „fiatalkori elmebajt", „törvényszéki orvost" emlegettek. Tehették mindezt anélkül, hogy a vitát figyelemmel kísérők előtt a rosszhiszeműség vagy a tények elferdítésének látszatát keltették volna. Hozzászólásuk ugyanis a Népszava szerkesztőségének helytelen vitavezetési módszere miatt még azelőtt íródott és jelent meg, hogy Kassáknak a lázadó, romboló korszak befejezettségéről, a lehiggadás, a formatisztítás szükségességéről való fejtegetései a cikksorozat közlése során napvilágot láttak volna. Másrészt az a világkép, melyet Kassák a Világanyám általuk idézett költeményeiben kifejezett, valóban a zűrzavar volt, ám még a Gyagyovszkynál élesebb szemű és kevésbé elfogult olvasók nagy többsége sem fedezte fel ebben a zűrzavarban a proletárforradalom bukásával, a remények szertefoszlásával kapcsolatos tragikus társadalmi élményt és életérzést . Gyagyovszky ék szemére hányták Kassáknak, hogy mindenáron való újszerűségre törekszik, hogy úgy változik a hangja, mint a szélkakas. A dadaista, szürrealista ihletettségű versek alapján a szocialista irodalom szempontjából értéktelennek minősítettek mindent, amit a Ma létrehozott. Ennek oka a személyes elfogultságon és féltékenységen kívül az értetlenség és a tanácstalanság volt. A magyar irodalomban eddig ugyanis még nem akadt író, de még a világirodalomban is alig, aki egy évtized leforgása alatt annyiféle irányzat vonzkörébe került volna, mint Kassák. A szociáldemokrata párt írói a 20-as évek közepén is úgy írtak, mint a század első éveiben. A Nyugat és az avantgárdé művészi forradalma nyomtalanul zúgott el felettük. Kassáknak a történelmi fordulatok hatására lezajló művészeti kalandjait látva szélhámosságot, sarlatánságot emlegettek. Gyagyovszkyéknak azokkal a kifogásokkal szembeni védekezését, melyeket Kassák a propaganda szintű költészetnél való megrekedés, az ízlésformálásról való lemondás ellen emelt, az agitációs mozgalmi szempontok fetisizálása határozta meg. Ennek alapján jelentette ki például Gyagyovszky, hogy ő nem akar több lenni a szocializmus egyik propagálójánál, s hogy vállalja a pártköltő lealázásnak szánt nevét. Ebből kiindulva követeltek megtámadhatatlanságot maguknak s a Népszava aktuális strófáit és alkalmi versezeteit író Farkas Antalnak és Vanczák Jánosnak. Szakasits volt az első, aki a vitába bedobta Ady nevét. 4 Ám nem a maga korában a munkásmozgalom tekintélyes részétől értetlenséggel fogadott, az 1909-es Ady-vita során Csizmadiáék által kitagadott megújítóra, hanem az azóta megértett és befogadott alkotóra hivatkozott. Ady költészetének nem az új minőség létrehozására irányuló tendenciáját, hanem történelmietlen módon magát a létre hozott minőséget idézte példaként, hogy igazolni tudja az újítástól, a szokatlanságtól való idegenkedést, a meglévő kifejezési eszközökkel való beérést, az ízlésformálásról való lemondást, a konzervatív írói magatartást. Nagyon lényeges igazságot mondott ki azonban akkor, mikor bírálta a konstruktivizmus elvontságát, s a visszhangtalanság veszélyére figyelmeztette Kassákot és híveit. Rámutatott arra, hogy a hazai viszonyok között a szocialista irodalom és művészet akkor töltheti be sikerrel hivatását, akkor lehet valóban megrázó 4 Szakasits Árpád: Felszólalás az ő formanyelvükön egy keserű vitában. Népszava, 1925. augusztus 12. 7. 1.
