Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Pete György: Költői törekvések a Tanácsköztársaság bukása után
lemző volt. Mindenki szilárdan hitt a világforradalom feltétlen megvalósításában, s abban is, hogy a kommunizmus rövid időn belül felépíthető. A másik tény, s külön tanulmány tárgya lehetne, hogy e sajátos messianisztikus utópizmus értékalkotó tényezőnek bizonyult nemcsak a művek szempontjából, hanem elméleti-esztétikai szempontból is: a „kommunista művészet megteremtésének" bizonyosságként megélt igénye számos olyan probléma felvetését és részleges megválaszolását is lehetővé tette, amelynek elvi tisztázására egyébként csak jóval később kerülhetett sor. 1919-ben maradva még egy dolgot le kell szögeznünk. Ha élesedett is a konfrontáció a magyar avantgárdé egyes szárnyai-között, érlelődtek a szembenállások pozitív feloldásának feltételei is. A Magyar Tanácsköztársaság kultúrpolitikája máig érvényes nemzetközi példa arra, hogy nem elkerülhetetlen a művészetpolitika szektás megmerevedése, nem feltétlenül elkerülhetetlen az irányzatok harcának diktatórikus felszámolása. Mert ha a Kassák—Kun Bélaproblémát nem bagatellizálhatjuk is el, jelentőségének eltúlzása, mely máig fennáll, szintén aránytévesztés. Nem csupán azért, mert számos tény mutatja, miszerint nem az avantgárdé „lefejezésének" szándéka rejlett mögötte (legendának bizonyult a Ma állítólagos betiltása is), hanem azért, mert a Tanácsköztársaság egész kulturális felépítményének jellege garancia volt arra, hogy az értékszempontok érvényesülnek, ahogy Lukács György visszaemlékezésében erre hangsúlyosan utalt. 6 (Külön most nem térek ki arra, hogy ezzel párhuzamosan megfigyelhető egy jobboldali irányú mozgás, eltávolodás is. Azok, akik éppen a politikum, majd később a diktatúra kérdéseiben nem értettek egyet Kassákkal, 1919 után jobbára a politikamentes, elvont humanizmus jegyében szerveződő Raith Tivadar szerkesztette Magyar írás köré szerveződtek.) A baloldali avantgárdé szétforgácsolódása, éles konfrontációja tehát csak 1919 után kezdődik meg, s ennek csupán egyik eleme az 1917-ben kezdődött elvi és gyakorlati vita a művészet társadalmi szerepéről, s a pártosság kérdéséről. Fontosabb az 1919-hez való viszony, konkrétan a bukás okainak eltérő perspektívákhoz vezető elemzése. A KMP-n belül a Kun—Landler-vita jelezte a baloldal kétféle lehetséges viszonyulását. Az Egység című lap körül tömörülő, Kassáktól különvált és a mozgalommal közösséget vállaló avantgárdé csoport (Komját, Uitz, Rosinger stb.) lényegében a Kun Béla-féle álláspont alapján állt, míg Kassák és köre Landler nézeteihez sokban hasonló módon ítélte meg a helyzetet, természetesen nem állítva ezzel azt, hogy Kassák és a Ma bármiféle módon is összefüggésbe hozható lenne Landlerrel, vagy a kommunista mozgalommal. Tény, hogy ha más módon is, de az avantgarde-nak is szembe kellett néznie 1919-cel, ez determinálta az irányzatok fejlődésének irányát, perspektíváját. Az pedig, hogy az irodalom helyzetelemzése nem alakult, nem alakulhatott a párton belül kikristályosodott nézetektől függetlenül, hogy azok közvetlenül vagy közvetve hatottak arra, teljesen logikus és szükségszerű. A számunkra leglényegesebb ütközőpont a tömegek szerepének megítélése volt. Kun Béla utolsó beszédét ugyan azzal kezdte, hogy „csalódtam a magyar proletariátusban", később azonban a bukás okait elemezve, az áruló szociáldemokratákkal való egyesülést 6 Lukács György: A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája. Magyar irodalom — magyar kultúra. Bp. 1970. 626—630. 1.
