Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
SZEMPONTOK AZ ANTIFASISZTA IRODALOM KUTATÁSÁBAN - Németh G. Béla: Periodizációs kérdések az antifasiszta irodalomban
ták (stb.) egyaránt résztvevői lehetnek egy-egy népfrontmozgalomnak. Mindazonáltal a népfrontmozgalmak résztvevői, a szélsőséges és a nagyon alkalmi résztvevőktől eltekintve, többnyire nemcsak valami ellen, hanem valaminek a megvalósításáért is szövetkeznek. S annál erősebb, annál jelentősebb egy ilyen mozgalom, minél határozottabb s mennél inkább közös az ilyen pozitív cél. A magyar népfrontmozgalom az irodalomban — rendkívül nehéz politikai, köztörténeti helyzete ellenére, sőt, rendkívül bonyolult és ellentmondásos eszmetörténeti helyzete dacára — azért tölthetett be viszonylag jelentős funkciót a nemzeti tudat formálásában s az új társadalom előkészítésében, legalábbis az értelmiség körében, mert a résztvevők többségének voltak határozott és közös céljaik: a feudális társadalom lebontása, a burzsoá társadalmak gazdasági, szociális, művelődési anomáliáinak lehető kikerülése, a nemzeti kultúra szociálisan értett közösségi alapozása. Igaz, ezek a pozitív célok csak a mozgalom magjára voltak érvényesek, s még a mozgalom magjában is rendkívül széles realizálási skálát mutattak. Ám az irodalomra épp e mag hatott. S ez az eszmetörténet szemszögéből megint csak azt bizonyítja, hogy a 30-as években sok helyütt jött létre Európában, így nálunk is, a hagyományos, a tizenkilencedik századi polgári liberális társadalom kritikájának, átalakításának vágya, törekvése. A jobboldalon a fasizmusban nyerte el ez a törekvés szélső kiteljesülését, a centrumtól balra pedig oly törekvésekben, amelyek a liberális polgári berendezkedésnél igazságosabb, szociálisabb társadalom megteremtésére törekedtek. Nem jelent ez annyit, hogy a hagyományos liberálisok nem töltöttek be igen hasznos és igen fontos szerepet a népfrontmozgalmakban. Nagyon jellemző, hogy Hans Johst, mint elnök, a birodalmi írói kamarában a polgári liberalizmus jellegzetes irodalmi terméke ellen, a l'art pour l'art irodalom ellen intézte egyik első heves kirohanását 1937-ben, a misztikus-rasszista módon értett örök nemzeti közösség örök céljainak nevében: „Ideje — mondta —, hogy az irodalmat ne álmatag metafizikai vagy sápadt esztétikai vágyak ösztönözzék, hanem a német nemzeti politika világosan meghatározott érdekei. Az irodalom nem önálló, önelvű, öncélú idegen test a nemzeti közösség egyetemességében, hanem eszköz az ősi nemzeti közösség tisztaságban való újjászületéséért folytatott küzdelemben." Majd az irodalom öntörvényűségéhez csak úgy mellesleg hozzácsapta, mint eltévelyedést, az úgynevezett örök emberi célokat is. Két dologra figyelmeztet ez az általános irodalmi, általános irodalomtörténeti viszonylatban. Az irodalmat embertelen célok szolgálatába állítani kívánó törekvések majd mindig kétségbevonják az irodalom önelvűségét, öntörvényűségét — ez az egyik. A másik pedig az, ezek a törekvések partikuláris célok érdekében többnyire elvitatják az irodalomtól, egyáltalán az emberi gondolkodástól az egyetemes emberi célok, az örök emberi célok szolgálatát. Hazai viszonylatban pedig arra int: bármennyire konzervatívvá, visszahúzódóvá vált is a Nyugat szellemisége korábbi szakaszaihoz képest, még mindig hatalmas erőt jelentett, s ha elöregedése egy korszak végét jelentette is, tábora még mindig erős hátteret szolgáltathatott akcióképes fiatal erőknek. Összevéve a mondottakat, úgy véljük, a magyar antifasiszta irodalom nagyobb részét nemcsak mint antifasiszta irodalmat kell számba vennünk, hanem ama sok eszmei nehézség ellenére, amelynek ellentéthálójában megszületett, úgy is, mint egy új társadalom, egy új művelődés és irodalom előkészítőjét.
