Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

SZEMPONTOK AZ ANTIFASISZTA IRODALOM KUTATÁSÁBAN - Németh G. Béla: Periodizációs kérdések az antifasiszta irodalomban

a kor angol regény ideáljának fikciós eleme idegen volt Thomas Mann esszéisztikus modorával szemben; vagy azzal, hogy az angol közönség ekkor a Joyce utáni viták hangulatában élt; vagy azzal, hogy a Mann-fordítások túlságosan is klasszicisztikusak és ünnepélyesek voltak. A magyar irodalom különösen nehéz eszmetörténeti helyzetének eredőire térve, hadd illusztráljam a helyzet bonyolultságát és nehézségét azzal a ténnyel, hogy míg a német irodalomban körülbelül 1936—37-re lényegében eldőlt, kik sorakoznak támogatóan a náci hatalom mögé, s vele együtt eldőlt az is, hogy — Ernst Jüngert és Joseph Weinhebert leszámítva — valóban jelentős tehetség ezek között nem akadt, hanem csak Kolbenheyer-, Johst- és Blunck-szerű harmadosztályúak, addig a magyar irodalomban még olyan igazi nagy költő is, mint például Szabó Lőrinc, nem mutatott világos állásfoglalású magatartást. A felelet, persze, első pillanatra igen egyszerűnek látszhat. Ott végül is már egy nyílt, drasztikus zsarnokságú terrorral álltak szemben, itt egy félig-meddig még szalonképessé kendőzött fasizmussal. A dolgok eszmetörténeti, gondolkodástörténeti háttere azonban távolról sem ilyen egyszerű. Aki a magyar értelmiség, a magyar irodalom eszmevilágát vizsgálja, egy pillanatra sem feledkezhet meg e korszakban a magyar irredentizmus kérdéséről. S ezt az irredentizmust nem elég egyszerűen a Horthy-kor egyik fő vádpontjaként, a hatalom egyik fő manipulációs eszközeként, Herczeg Ferenc Revíziós Ligájának malomalji ügyeként strigulázni. A magyar irodalmi gondolkodás Adyban és néhány kortársában jutott túl a sajátos magyar, a romantikus öntörvényű különfejlődés jegyében fogant s a nacional-darwinizmussal mélyen átjárt „nemzeti liberalizmuson", s óhajtotta a nemzeti-nemzetiségi kérdést internacionalista szellemben, a politikai és társadalmi struktúrák gyökeres átalakításával megoldani. Az ellenforradalom, illetőleg annak egyik legfőbb ütőkártyája, a részben, kétségkívül, imperialisztikus szellemben fogant és érvényesített versailles-i békeszerződés mélyen visszavetette az irodalmi közgondolkodásban az Adyban és társaiban kicsírázott és testet öltött eszmélkedés folyamatát: a nemzetinek, a nemzetközinek s a szociálisnak egészen új összekapcsolását. Mégpedig az említett romantikus örökségű s nacionalizmustól áthatott nemzeti liberalizmus irányába vetette vissza. Annak a mentalitásnak az irányába, amelyben a történeti jog jelszava és érve, részint a nemzeti-nemesi liberális romantikus történetfelfogásra, részint a pozitivista liberális kiválasztódástanra alapozva, oly nagy szerepet játszott. Ha végignézzük jelentős polgári íróinkat a 20-as évektől, a békeszerződések utántól, nemigen találunk ugyan olyat, aki a hivatalos politikával egybehangzóan vállalta s hirdette volna a történeti jog elvét, de olyat is alig, aki teljesen megtagadta volna, és a kérdést egészen új módon közelítette volna meg. Márpedig ez döntő kérdés volt. Az 1914-től kezdődő kataklizmák sorozata, a forradalmak bukása, az első világháború imperialisztikus lezárása Európa-szerte mély megrázkódtatást és zavarodottságot okozott az egész társadalomban, kivált pedig az értelmiség soraiban. S azon belül is főleg a vesztes államok értelmiségének soraiban. Alekszej Tolsztoj Emigránsok című könyvében beszéli el, mikor önkéntes számkivetéséből hazatérve, a francia-megszállta Ruhrvidéken utazott keresztül, megérezte a versailles-i szerződések említett szellemét s végrehajtásukban és azok gazdasági-szociális indítékaiban a második világháború csíráját. Kár volna tagadni, hogy, elsősorban Franciaország és Németország jóindulatú polgári politikusainak körében, a 20-as években jelentős erőfeszítések történtek a békeszerződések szellemének korrekciójára, a népek megbékülésére. Csakhogy ezek az erőfeszítések mindenkor az adott társadalmi-gazdasági struktúra érin-