Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
SZEMPONTOK AZ ANTIFASISZTA IRODALOM KUTATÁSÁBAN - Németh G. Béla: Periodizációs kérdések az antifasiszta irodalomban
tétlenségének, az individualista polgári-liberális felfogásnak a jegyében történtek, így csak nagyon is ideiglenes eredményekre, enyhülésekre vezethettek. S nem vezethettek sokkal több eredményre a kétoldalú írói erőfeszítések sem. Például az a hősiesen bátor közös küzdelem, amelyet Hesse s Romain Rolland már a háború esztendeiben megkezdett. Mert ezek ugyan szakítani kívántak országaik hivatalos „liberális" szellemével, de a szakítás csupán a művelődés, az irodalom körében mozgott, morális, kulturális, humanitárius szinten maradt. Jellemző, hogy a 20-as évek végén már maga a romantikus hajlamú, de a realitásokhoz sajátos módon mégis mindig közel álló Hesse is fölismerte törekvései erőtlenségét, s Thomas Mann biztatására és bizakodására meglehetősen rezignáltán felelt. Nálunk azonban még ezeknek a törekvéseknek is kevés valódi visszhangja akadt. Az erdélyi vagy a szlovákiai magyarságnál még több, mint a hazainál. Egy magyar—román, egy magyar—szerb vagy —szlovák Hesse— Rolland párt bizony nehezen találnánk. A sokk, melyet az 1914-től kezdődő megrendülések okoztak, lassan oldódott, a 20-as évek lényegében a többszörös bukás élményének földolgozásával teltek el, a múlt tévösvényeinek kínlódó (s nem mindig túl sikeres) megvilágításával. A jövő új veszélyeire s új megoldásaira viszonylag kevés figyelem és erő maradt. A nemzeti kérdés a nagy gazdasági világválság utáni esztendőkben került új megközelítésbe, jobboldalon is, baloldalon is, itthon is, külföldön is. Az irodalomban világszerte a tizenkilencedik századi liberális eszmék fölülvizsgálatának, kritikájának, elégtelensége rögzítésének kora ez-. A mi irodalmunkban most lesz újra világossá, hogy a nemzeti-nemzetiségi kérdés csak a szociális és politikai struktúrák megváltoztatásával oldható meg kielégítően. A javasolt megoldás, persze, hihetetlenül széles skálájú, a baloldalon belül is. Azonban József Attilától Illyésig, Radnótitól Móriczig, Erdeitől Nagy Lajosig valamennyi mutat több-kevesebb érzékenységet, nyitottságot, összefogáskészséget. Sajnos, az erősödő fasizmus növekvő politikai akciósugara ezt az érzékenységet, nyitottságot és összefogáskészséget csak részben fokozta; részben éppen ellenkezőleg: gyengítette. S most újra megmutatkozott az irredentizmus káros hatása s a nemesi-polgári liberális nemzeteszme beivódottságának gátló következménye. Olyan írók, akik 1936 körül egyre élesebb látásról s egyre határozottabb állásfoglalásról tettek tanúbizonyságot a nácizmussal s a náci szövetséggel szemben, s egyre közelebb jutottak saját korábbi liberális álláspontjuk meghaladásához is, a bécsi döntések idején műveikben, közéleti magatartásukban bizonytalanságról, zavarodottságról adnak hírt. Nagyon hasznos volna összegyűjteni s vizsgálat alá venni azokat a verseket, cikkeket, műveket, amelyek az említett döntésekkel vannak összefüggésben. Megint csak nem valami rituális önbecsmérlés, öntudatcsökkentés vagy vádaskodás jegyében. Megmutatnák ezek a gyűjtések, hogy a versailles-i békék hibáinak hibás korrekciói miként s mily eszmék jegyében vetik újra vissza a tisztázódás, a meghaladás folyamatát. S itt egy pillanatra ki kell térni újra arra a tényre, amelyet már említettünk. A. Harmadik Birodalom legnagyobb gazdasági, diplomáciai, majd katonai sikerei sem ingatták meg a jelentős német írók rendszerellenességét. Nemcsak azért, mert ők közvetlenül látták maguk előtt e sikerek kegyetlen belső fonákját, hanem talán azért is, mert ezek mögött az írók mögött sokkal mélyebb hagyományú, erősebb hatékonyságú általános emberi gondolati örökség állt. Elég Ernst Wiehert egyetemes keresztény közösségvállalására, Herman Hesse univerzális goethei humanizmusára, Leonard Frank pantheisztikus részvétérzetére gon-
