Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
SZÖVETSÉGI POLITIKA A HARMINCAS ÉVEKBEN - K. Nagy Magda: A harmincas évek első felének haladó publicisztikájáról
Ha e kérdést csak egyetlen aspektusból: a politika és az irodalom viszonylatának szemszögéből nézzük, akkor is igen bonyolult kép tárul elénk, hiszen a politikai célkitűzéseknek egy párton belül való váltakozása, a stratégia és taktika szakaszossága erősen befolyásolja a képlet második tagjának — jelen esetben az irodalomnak — a szemléletét. Nem véletlen, hogy a kommunista publicisztika sokat foglalkozik a harmincas évek legelejétől 1 azzal az „intellektuális aggályoskodással", mely félti a kultúrát, az irodalmat, a művészetet attól, hogy a politika magába szippantja ez utóbbiakat s elveszi önállóságukat. Azért is kellett „két kézre vívni" a haladó teoretikusoknak, publicistáknak, mert hol a politika kerekedett az irodalom fölé és egészségtelenül elnyomta azt, vagy az irodalmat — mint látni fogjuk — kiáltották ki egyedül üdvözítő, szellemformáló erőnek, melyet félteni kell a politika minden befolyásától. A Korunk a mind elvibb irodalomelméleti és politikai publicisztika jávai évekkel előtte járt más kommunista irodalmi és társadalmi orgánumoknak — köztük elsősorban a Sarló és Kalapács-nák, mely 1935-ig értetlenül ment el az irodalom és politika kölcsönhatásának nagy lehetőségei mellett. Gaál Gábor, Fábry Zoltán, Antal János, Dienes László, Balázs Béla, Haraszti Sándor és mások már az 1930-as évek legelején biztos kézzel hozzáfogtak annak az irodalomtérképnek megrajzolásához, amelynek fő irányai és útvonalai máig érvényesnek bizonyulnak. Leghatározottabban a kolozsvári Korunk válaszolt az irodalom és politika kapcsolatára is. Haraszti Sándor 2 vetette fel itt például először az irodalom és az „osztályharc" összefüggésének kérdését. Világosan rámutatott arra, hogy „a személyi és céhafférok" mögött ideológiai ellentétek húzódnak meg, melyek „egyes osztály csoportjainak, szociális ellentéteiből fakadnak". A Nyugat folyóirat köré tömörült írókat, intellektüeleket, a parasztság, sőt a proletariátus egyes csoportjainak képviselőit a burzsoázia „ideológiai vezetése" alatt álló rétegnek tartotta ugyan Haraszti — mely a nyugati fejlettebb kapitalizmus „gazdagabb, korszerűbb, fölényesebb irodalmára támaszkodva rohamozza a feudalizmus irodalmi fellegvárait", de differenciált is. Helyesen értékelte például a Nyugat táborát képező írók, publicisták 1918—19-ig harcban „összeforrt" szerepét. Rámutatott a „szellemi szövetség" felbomlásának okaira és a Magyar Tanácsköztársaság bukása utáni újra szerveződésének körülményeire, arra, hogy kevésbé érzékenyek társadalmi, politikai kérdések iránt. Észrevette Haraszti azt az igen lényeges változást is, hogy a Nyugat-tal szemben a Bartha Miklós Társaság, a Fábiánusok, a Bethlen Gábor Kör, a Sarlósok stb., egyre „tisztább" formát mutattak. S bennük az úgynevezett középosztálybeliek, az intelligencia egyre inkább szembefordult az ellenforradalom „politikai és lelki egységét" hirdető, egymással kiegyező uralkodó osztályokkal. Az oppozíció és a tiltakozás így mindazoknak az osztálycsoportoknak az ideológiai szembefordulásait jelenti a hatalom irodalmi szellemével, amelyek „alul" vannak és változást szeretnének. 1 L. Balázs Béla: Az intellektüel aggályoskodása. Sarló füzet, 1931. 2 Haraszti Sándor: A mai magyar irodalom ideológiai csoportosulásai. Korunk, 1930. 171— 175. 1.
