Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
SZÖVETSÉGI POLITIKA A HARMINCAS ÉVEKBEN - K. Nagy Magda: A harmincas évek első felének haladó publicisztikájáról
József Attila is a Korunk-ban mondja el — Kassák Lajos 1931-ben megjelent verseit bírálva — az irodalom és osztályharc összefüggéséről szóló véleményét. 3 A Korunk kommunista publicistái az 1930-as évek elején nemcsak egyes tanulmányokat írnak, hanem kritikai elemzéseken alapuló irodalom- és művészetszemléletet alakítanak ki. Ennek lényege éppen az, hogy a proletariátus sorsát, életét, élményeit tudatosan tükrözni óhajtó írók, művészek alkotó munkáját sem formai kívánalmakkal, sem napi politikai követelésekkel nem nyűgözik. Egyet kíván az osztály tudatos irodalom- és művészetpolitika tőlük: hogy az a tartalom •— amelyet kifejezni szándékoznak — szocialista eszmeiségű legyen, s a proletariátus ideológiájából táplálkozzék. Antal János egyik tanulmányában például így foglalja ezt a kívánalmat össze: (A cikket Dési Huber István kiállítása kapcsán írta.) 4 „Ami a művészet proletárkarakterét megadja, az mindenekelőtt a tartalom, amely a művészet történelmi tapasztalataiból meríti azt, amire szüksége van, és így alakítja ki adekvát formanyelvét". Antal nem türelmetlen sem a „kispolgári realizmus"-sal, sem a „nagypolgári konstruktivizmus"-sal, mert magától értetődőnek tartja, hogyha a munkásosztály osztályharca a monopolkapitalizmus talaján játszódik le a művészi s irodalmi alkotásoknak is a „formaszervezés kapitalista fázisain" kell keresztül mennie. Dési Huber példáján épp azt bizonyítja: a művész tudatosan végigcsinálta ezt az iskolát, hogy eredményeit felhasználhassa. „A baj csak ott kezdődik — jegyzi meg —, ahol a művész »benne ragad« a polgári konstruktivizmus formakeresésében.'' Politikailag egyet kívánnak az esszéíróktól, poétáktól, novellistáktól — ahogy Gaál Gábor írja — „tiltakozó szavukat hallassák a kultúra, az emberiség nevében a háború ellen". Hogy ne veszítsék el politikai érzékenységüket az írók, mert akkor elveszítik lelkiismeretüket is. 5 Az irodalomszemlélet társadalmi-politikai alapjainak elemzése nem ment légüres térben a harmincas évek elején a polgári haladó orgánumokban sem. A Nyugat is keresi, kutatja hogyan lehetne a megváltozott körülmények között folytatni, annak a régi „holnapos" generációnak az irodalom síkján zajló küzdelmeit, a magyar ugar ellen támadó „irodalmi" forradalmat. Ady kidőltével azonban, még az oly írófejedelemnek, mint amilyennek ebben az időben Babits számított, vagy társszerkesztőjének, Móricznak a tekintélye sem volt elég koncentráló erő a haladó írók tömörítésére. Főleg azért nem, mert a feltörekvő osztályok politikáját, ideológiáját nem ismerték eléggé, s így szembeállították az irodalmat és a politikát. Ennek okai elsősorban abból adódtak, hogy rendkívüli módon bíztak az irodalom, a művészet erkölcsnemesítő, embert formáló erejében. Többé kevésbé minden haladó írói csoportosulás 1919 után magát tekintette az igazság bajnokának és hittel hitte, hogy miután a politika „eljátszotta szerepét", a művészettel, tudati beláttatással egy egész nemzeten javíthatnak. Nemcsak a Nyugat szerkesztői hódoltak immár anakronisztikusán a még Ady idejében hathatós „irodalmi forradalom"-nak, ettől várt csodát többek között Kassák és csoportja, Németh László Tanú-ja, s félig-meddig még azok az irodalmi folyóiratok is, amelyekben elszórtan kommunisták is publikáltak. (Valóság, Kortárs, Üj Szó, az Űt és az amerikai Kultúrharc stb.) 3 József Attila: Kassák Lajos 35 verse. Korunk, 1931. szeptember. 668—670. 1. 4 Antal János: A proletárművészet problémáihoz. Korunk, 1932. I. 393—395. 1. 5 Gaál Gábor: Az elveszett lelkiismeret. Korunk. 1932. I. 456—457. 1.
